Oh (un)holy night – Őszinte karácsonyi beszámoló

 

Képzelj magad elé egy olyan embert, akinek már a karácsony szó hallatára is elfátyolosodik a tekintete, szaporábban ver a szíve és milliónyi ötlet pattan ki a fejéből ajándékra, dekorációra és menüsorra vonatkozóan. Na ez az ember nem én vagyok. De nagyon nem. Volt idő, amikor azt gondoltam, egyenesen utálom ezt az ünnepet; az erőltetett, mindennek-tökéletesnek-kell-lennie, akkor-is-veszünk-ajándékot-ha-beledöglünk-bár-legszívesebben-megfojtanánk-az-ajándékozottat-a-fa-alatt-csak-mert-úgy-illik minőségét az egésznek. Később inkább úgy éreztem, teljesen hidegen hagy az egész, mert ez is csak egy ugyanolyan nap, mint a többi, mit kell ezen túllihegni? Aztán idén felnőtt koromban először úgy hozta az élet, hogy nem kellett alkalmazkodnom senkihez és olyannak álmodhattam meg az ünnepet, amilyennek én akarom. Vajon örültem ennek a lehetőségnek? A lószart. Konkrétan semmi, de semmi hangulatom nem volt az egészhez, mert nem tudtam, mi is az, amihez kedvem kéne, hogy legyen. Életemben először szembesültem azzal, hogy fogalmam sincs, milyen az Én Karácsonyom. 

Anyu imádja a karácsonyt. Az ő ünnepe a klasszikus, romantikus, szívet melengető, kézzel festett képeslapokat idéző hangulatú, átszellemült gyönyörűség. Amikor a család egymás kezét fogva áll körül egy csodálatos fát és könnyes szemmel, bár csorba hanggal énekli a Mennyből az angyalt. A lakásban tisztaság és rend uralkodik, borleves, rántott hal és majonézes krumplisaláta illata terjeng, de már a sütőben melegszik a mákos guba is és kint lágyan hull a hó. A gyerekek persze nélkülözhetetlenek ehhez, a gyerekek, akiknek ragyogó szemében tükröződik a csillagszóró fénye és akik alig tudnak enni a vacsorából, annyira türelmetlenek, hogy végre kibonthassák az ajándékokat. De sajnos ennek a csodának a megteremtése rengeteg munka, lemondás és erőfeszítés, amitől nagymamám gyerekkoromban úgy befeszült, hogy minden szenteste előbb-utóbb szar lett a hangulat, mert a Nagyi pánikrohamot kapott, hogy esetleg nem végez az összes ablak megpucolásával időre, mi meg nem átallottuk lehurrogni, mondván, legjobb tudásunk szerint az ürge egy nyavalyás istállóban született, kevéssé valószínű, hogy az évfordulója elmaradna egy meg nem pucolt ablak miatt. Ettől persze mi istenkáromlók lettünk, Nagyi meg rohadt mérges. Eleve utálta, ha mi jól éreztük magunkat, állandó vita tárgya volt karácsonykor, hogy szabad-e ilyenkor nevetni, vagy nem. A bátyámnak rendszerint elgurult a gyógyszere, ami vele gyakran megesett ünnepek alkalmával, egyik szenteste például földhöz vágta a konyhában a bort, amit anyuval iszogattunk éppen. Anyu előbb-utóbb átvette a Nagyi feszültségét, a bátyám feszültségét, én pedig úgy gondoltam gyerekként, hogy kell ez a francnak, akkor inkább nem szeretem a karácsonyt. 

Így ahelyett, hogy felnőttként megteremtettem volna olyannak, amilyennek én akarom, inkább csak ellenálltam az egész ünnepnek és beleéltem magam, hogy én egyszerűen nem szeretem a karácsonyt. De idén elkezdett zavarni: miért is ne szerethetném? És akkor jöttem rá, hogy nem tudom, miről mondok véleményt, hiszen mindenki karácsonya más. Tényleg, vajon milyen az enyém? Messziről indultam. Először a legalapvetőbb dolgokkal kezdtem: például azzal, hogy különösebb ok nélkül is imádok főzni, vendégül látni a családot és kényeztetni őket fenséges falatokkal. Viszont nem gondolom, hogy három napból hármat végig szeretnék gürizni, már csak azért sem, mert nálam még soha nem volt olyan vendégség, ahol egy tál étel lett volna a kaja. Tehát találjuk meg az arany középutat: legyen alkalom arra, hogy kitehessek magamért és alkothassak kedvemre, de maradjon idő pihenésre is, mert az is jó. Nekem az anyu által annyira kedvelt körítés nem kenyerem, az éneklést mindig erőltetettnek éreztem, szóval ezt inkább kihagytam és a menü tekintetében sem feltétlenül a klasszikust követem, de az igazi fa például mindenképpen elengedhetetlen kellék. 

Lassan-lassan kezdett körvonalazódni valami olyasmi, amire, mint alapra a most következő években majd szépen lehet építkezni, amiben remélhetőleg az egész család jól érzi magát és én is megszerethetem végre úgy igazából a sokak által minden ünnepek királyának kikiáltott karácsonyt. Két dolog volt, amiben az első pillanatban biztos voltam: az egyik, hogy 24-én hármasban szeretnék lenni a lányaimmal, a másik, hogy amikor én látok vendégül, nem kötök kompromisszumot a kajában. Így végül szenteste, vagyis inkább -délután a csajokkal étterembe mentünk, mert aznap inkább pihenni szerettem volna, amit mindenképpen meg fogok őrizni hagyományként, mert jó volt, bár jövőre alaposabban utánajárok, hogy hova megyünk. Mire hazaértünk, már majdnem sötét volt, ezt még megvártuk, aztán jött az ajándékozás és mivel nem volt semmi dolgom, simán le tudtam ülni Emmával legózni három órát. Este megnéztünk egy filmet az ágyban, nasizás közben. Másnap, amikor a család hozzám jött ebédre, duzzogás nélkül álltam neki sütni-főzni már reggel kilenckor: a menüben a főszerepet a kacsa nyerte meg, mert a melle a kedvenc húsom, a hízott mája meg másik szívem csücske. Így készült narancsos kacsamájpástétom és rózsaszín kacsamell, amihez készítettem csillagánizsos meggyragut, szarvasgombás krumplipürét, karamellizált sárgarépát és roppanós, vajas brokkolit. Volt még mentás zöldborsókrémleves a lányaim kedvéért, mert szerintem simán elélnének rajta egy hétig, még csak meg sem unnák, sőt, az utolsó adagon össze is vesznének, pláne így, hogy pirított baconnel megszórva tálaltam. Sütöttem mandulás körtepitét, amitől egy picit többet vártam – de ez szintén benne van a pakliban, ha nem bevált receptekkel dolgozik az ember és én pont így szeretem.  

Most este van, Emma lányom ma velem alszik és amíg én írok, ő itt szuszog mellettem az ágyban. Drága percek ezek, mert holnap este már Nagyinál fog aludni, mivel én dolgozom a két ünnep között, a téli szünet meg jó hosszú. Bár este nehezen adom meg magam neki; ilyenkor már vágyom az egyedüllétre, mert általában nagyon szeretek az éjszaka csöndjében még írni, nézni valamit vagy fekve olvasni, ami az ágyban végezhető tevékenységek egyik dobogós helyezettje, de amikor éjszaka felébredek és ott a kis illatos gyerekteste mellettem és reggel átölel és odabújik, az mindent visz. 

Talán nem is szól ez az egész ünnep semmi másról, mint pont ennyiről: finomságokat főzni a családnak, együtt zajosan betermelni mindent, röhögcsélni és hülyeségeket beszélni, meg persze nem hülyeségeket is, legózni a földön a gyerekkel és filmet nézni vele késő estig, majd együtt aludni és reggel egy ágyban ébredni. Aztán nyilván lesznek majd más karácsonyok is, amikor valóban át is ölel majd annak a férfinak a karja, akinek az érintését épp akkor mindennél finomabbnak érzem, amikor nem a gyerekkel fogok egy ágyban ébredni, amikor már ő sem akar velem aludni, mert már ciki lenne, amikor talán már nem érzek vágyat arra, hogy reggel kilenctől délután kettőig főzzek, amikor egyszer majd anyukám sem lesz már ott, hogy emlékeztessen arra, akár a fa alatt is énekelhetnénk, rohadt hamisan. De azt hiszem, talán jövőre már nagyobb kedvvel fogom tervezgetni, hogy az idén lerakott alapra mit tegyek még rá, a saját örömömre. A családom örömére.