Búcsúzom

Búcsúzom

 

Ez most egy rendhagyó búcsú lesz egy férjtől. Egy férjtől, aki megcsalt, hazudott és elhagyott – ilyen férfiaktól nem szoktak érzelmesen elköszönni a volt feleségek. De én el fogok, mert már nincs bennem sem harag, sem ítélet és mert így lesz teljes a történet. Az én történetem.

Ma volt a bontóperünk. Szinte sokkolóan rövid volt az egész és szerintem mi voltunk az álompár a bírónőnek: mindenben egyetértettünk, minden kérdésre röviden és határozottan válaszoltunk és ugyanazt az álláspontot képviseltük. Valószínűleg üdítően egyszerű volt a mi ügyünk a rengeteg, egymással harcoló, másikat a végsőkig megszívatni akaró, saját igazát üvöltöző, gyereken-vagyonon-adósságon civakodó házaspár válópere között. Mielőtt behívtak a tárgyalásra, röhögcsélve beszéltük meg a gyerek legújabb gyöngyszemét, a szilveszteri orbitális bebaszást, aminek detox lett az eredménye, a végén pedig gálánsan visszavittél a munkahelyemre, ami kocsival tényleg csak három perc volt. Bár mindenki tudna így válni. De én annak örülök, hogy mi tudtunk: minden más méltatlan lett volna hozzánk. 

Te voltál a legnagyobb szerelem eddig, te voltál az, akivel az első pillanattól kezdve úgy éreztem, mintha évek óta az életemben lenne már; most pedig olyan, mintha sosem lettünk volna egymás életének részei. Nagyon távolinak érzem azt a Gyömbit, aki veled együtt élt. Azt az embert, aki olyan kapcsolatra vágyott, amilyen a mienk volt. Nincs ebben előjel: egyszerűen borzasztó más az, amit most szeretnék, ami felé most tartok. Ahogy most megélem saját magam. Így a mai válóperrel nem csak tőled búcsúzom, hanem egyben, sőt talán leginkább, attól az énemtől, aki melletted voltam. Aki soha többé nem leszek már. De ezért magamon kívül neked is nagy köszönettel tartozom, mert olyan esszenciális, kihagyhatatlan, megkerülhetetlen dolgokat tudtam meg magamról melletted és éltem át a te közreműködéseddel, amik nélkül nem lehetnék az az én, aki most vagyok. 

Köszönöm, hogy megmutattad, nem rólam szól, ha valaki nem tesz meg valamit értem. Mint ahogy az sem rólam szól, ha megtesz. A két történés között csak néhány nap telt el, azalatt nem válhattam értéktelenné. Tehát nem rólam szól. 

Köszönöm, hogy bebizonyítottad, nem tudok egy zárkózott embert megnyitni, bármit is próbálok megtenni érte. Valaki vagy nyílik magától és ráontja az emberre, ami odabent van, vagy nem nyílik magától és minden szépen ott is marad, amíg világ a világ. Nincs fölötte hatalmam, nem rajtam múlik. 

Köszönöm, hogy rádöbbentettél: nekem is jár minden, amit szeretnék. Az álmok valóra tudnak válni, a dolgok tudnak úgy alakulni, aztán visszafelé is; attól függően, mire figyelek. Mi együtt a semmiből csináltunk sokat, aztán a sokból semmit. Mindkét irány működik. 

Köszönöm, hogy elvettél feleségül: hogy a teremben feléd sétálva, néhány percre átélhettem azt az elképesztő érzést, hogy van egy ember ezen a földön, aki semmi másra nem vágyik jobban, mint engem feleségül venni. Ez sok mindent megért. Ugyanakkor azt is megmutatja, mekkora illúzió az egész. Hiszen én ugyanaz maradtam és mégis, kevesebb, mint három évvel később semmi másra nem vágytál már, mint valaki máshoz menni. Ezer hála, hogy látom, egyik sem rólam szólt. 

Köszönöm, hogy megláthattam általad, mennyire annak éltem csak, hogy neked megfeleljek. Tudom, ezt te nem így látod, de szinte mindent beáldoztam annak érdekében, hogy jó legyek neked. Ahogyan te is feladtad sok vágyadat, hogy megfelelj nekem. Hálás vagyok, hogy már látom: ez nem szeretet. Ez elvárás, megfelelés és megfeleltetés. 

És végül, de egyáltalán nem utolsósorban, köszönöm, hogy nehezen bár, de ki merted mondani, hogy van valakid. A házasságunk haldoklott már majdnem egy éve: azóta, amióta én beleszerettem valakibe, mert kerestem valamit, ami már nem volt meg otthon. Azért mondtam el neked akkor, hogy találjunk vissza egymáshoz, mert nem akartalak elveszíteni. De te nem közelebb jöttél, hanem távolodtál. Hála érte. A hiányérzetem mindig megmaradt volna. Mi nagyon-nagyon mások vagyunk. 

Búcsúzom, kedves exférj. Mindig szeretni foglak, mert…csak. Mert vagy. De az első megérzésem, ott a táborban, amikor magamban képletesen balra húztalak, mondván: “nagyon jóképű, korban hozzám illik, de olyan rettenetesen zárkózott, hogy én ezzel az emberrel nem tudnék mit kezdeni”, tökéletesnek bizonyult. Mától pedig hiszek a megérzéseimnek.