The forgotten child – Avagy útlevél a szaranyapokolba

Maradjunk még egy kicsit ezen a Pet Shop Boys-féle nosztalgiavonaton, mert úgy látom, sokan örömmel fogadtátok. Elmesélem, hogy sikerült szert tennem elsőosztályú, egyirányú jegyre a szaranyapokolba, amikor tavalyelőtt nyáron véletlenül elvesztettem az akkor alig 9 éves lányomat egy Pets koncerten, mert úgy tomboltam, mint akinek elmentek otthonról. Igen, én vesztettem el, nem ő kószált el fegyelmezetlenül, bármennyire is jobban hangzana, ha rákenhetném. Nem lehet. Teljes felelősséget vállalok a történtekért. Ezért jár nekem az az életfogytig tartó haszonélvezet a pokolban. Alázattal elfogadom.

Tavalyelőtt hallom, hogy augusztusban Szegedre jönnek a SZIN-re. Mint majom a farkának, kábé annyira örülök neki, elég rég láttam már őket élőben előtte, de persze ha minden szerdán az erkélyem alatt szerenádoznának, akkor is reszketve várnám a következőt. Otthon gyors kupaktanács a férjemmel, mi legyen a kölkökkel, kivel maradjanak. Gyerekek hallják ezt és mondják, hogy jönnének ám ők is, még sosem voltak fesztiválon, de hallottak róla eleget, Neilt is szeretik, hát menjünk négyesben. Tény, hogy Olivia, a nagyobbik lányom hatévesen már kívülről tudta többek között az After the event című számuk szövegét, ami kifejezetten terjedelmes és nem is túl egyszerű. Akkoriban az volt a kedvencem, állandóan hallotta, ahogy énekelem, hát megtanulta ő is. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a gyerekeim édesapja angol, a gyerekek kétnyelvűek, ráadásul Olivia Londonban született és élt kétéves koráig, szóval nem egy idegennyelvű szöveget tanult meg, de aki ismeri a számot, az tudja (aki pedig nem, az higgye el nyugodtan), hogy nem az „oh yes baby let’s go dancing” kategória, szóval nem háromszor kellett hallania, hogy megjegyezze. Emma is szereti őket, vele sokat táncoltunk a zenéjükre, az ő kedvenc száma a Love etc., egy időben állandóan a videóját akarta nézni.

Mint minden anya, én is örülök, amikor a gyerekek be akarnak lépni a világomba és kíváncsiak arra, mi van odabent, osztozni szeretnének az örömömben, így azt mondtam, legyen így, menjünk négyesben de egy nagyon komoly feltétellel. Figyelem már magamat egy ideje, tudom, hogyan reagálok ezeknek a félisteneknek a közelségére, milyen megváltozott tudatállapotba kerülök a koncertjeiken. Komolyan nem vagyok beszámítható olyankor. Amikor döng alattam a föld, az egész testemen átvibrál a zenéjük, Neil ott áll tőlem néhány méterre és mosolyog és én érzem, szinte meg tudom fogni azokat a kis szeretetenergia-atomokat, amik áramlanak felé tőlem és mindenki mástól, látom, ahogyan ő befogadja őket és árad belőle a hála, az adni akarás vágya visszafelé. Meg tudnám rajzolni az útját annak a fantasztikus egybeolvadt szeretetcsóvának, ami ott mozog közöttünk és az egész olyan evilágon túli, hogy én teljesen felolvadok benne. Eszem ágában sincs észnél maradni, csak ránt magába ez az érzés és én megyek vele és olyankor tudom, hogy mi fog következni és érzem, amit érez. Egy vagyunk, ő és én és ebbe belefér mindenki más is. Elmondhatatlan. Nem akarom, nem hagyom, nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy bárki vagy bármi ki akarjon ebből zökkenteni. Nem, még a gyerekem sem. Az életem legnagyobb részében én rendelődök alá az ő igényeinek és ez így van rendjén, de ebben a néhány órában nem. Szóval elmondom a gyerekeknek, hogy kizárólag ennek tudatában jöjjenek. Ha meg tudják érteni és be tudják tartani a következőket: Legelső sor, bármi van. Odaverekszem magam, az tuti. Ha jössz, oké, de én nem maradok hátul miattad. Hangos lesz. Nagyon. Ha túl hangos, befoghatod a füled, de ki nem megyek veled emiatt. Ha előtte két órával oda kell menni, hogy legyen helyem, akkor két órát ott fogok állni. Veled vagy nélküled. Ha bejössz velem előre, ott is maradsz a végéig. Nem érdekel, ha pisilni kell, szomjas, éhes, fáradt vagy, fáj a fejed, lábad, félsz, semmi. Megoldod egyedül vagy a nevelőapáddal, de én onnan nem mozdulok el. Másfél óráról beszélünk, annyit ki lehet bírni. Ezek a feltételek, elfogadod vagy maradsz otthon. Azt mondják, jó lesz így. A párom mondja, hogy ő úgysem fog az első sorba bejönni, majd marad hátul a gyerekekkel, de addigra már ők beleélik magukat, hogy anyával fognak tombolni legelől. A vészcsengő akár meg is szólalhatott volna a fejemben, amikor végiggondolom, hogy utolsó fellépőként éjfél után fognak végezni, mi meg délután négy-öt óta ott leszünk, mivel más előadókat is meg akarunk nézni, ha már megyünk. De nem szólal meg. Egyetlen hang szólal meg a fejemben: Neil Tennanté. Énekel nekem.

Eljön a nap, nagyon jól szórakozunk az Irie Maffia koncerten, végigtomboljuk az Ocho Machot, majd szép lassan el kell indulni a főattrakciót nyújtó színpad felé. Odaérünk, megvárjuk, amíg végez az előttük lévő előadó, aztán a gyerekek által kísérve beverekszem magam előre. Első sor, korlát. Hurrá! Én az utolsó két órában már nem ittam semmit, hogy nehogy pisilni kelljen; ennyire veszem komolyan. És elkezdünk várni. Ha jól emlékszem, több, mint egy órát kell várni a kezdésig. Akkor még elég hősiesen álldogálnak a gyerekek, de láthatóan lankadnak csöppet; nem csoda, eddigre tíz is bőven elmúlt és mi már vagy hat órája fesztiválozunk. A párom tényleg nem jön be előre, nagyjából öt sorral mögöttünk, olyan 10-15 méterrel balra tőlünk áll meg. Aztán elkezdődik a varázslat. Az első pillanatokban, amikor meglátom Neilt bejönni a színpadra, ahogy hozza magával azt a fergeteges kisugárzását, néhány pillanatra mintha mindig kihagyna a szívem, aztán beáll egy olyan 500 körüli értékre a pulzusom és kilépek a testemből. Nem is nagyon emlékszem később arra, mi történik, egyszerűen csak tombolok és ott vagyok, vele. Nagyjából félidőben mondja először Emma, hogy nagyon fáradt és próbál leülni a földre, de egy koncert első sorában, el lehet képzelni, mennyire kivitelezhető ez. Némi szenvedés után, amiben sajnos egyáltalán nem vagyok neki partner, közli, hogy kimegy. Mondom, hogy azt nem, emlékszel, mit beszéltünk előtte, ugye? Akkor ő megkeresi a nevelőapját és majd vele kimegy. Hangsúlyozom, koncert közben, első sorban. Menjél, gyerek. Megmutatom neki az irányt, amerre a párom áll, néhány ember van csak köztünk, tényleg nincs messze, a kezdés óta közelebb is lökdösték hozzánk, azt hiszem. Emma balra el, de én már fordulok is vissza színpad felé. Fél perccel később Olivia kérdezi tőlem, miért ment Emma arrafelé. Mondom, elindult a párom felé. De ő tök más irányba van, mondja Olivia. Na, akkor indulj légyszi utána és segíts nekik megkeresni egymást, mondom. Olivia is el. Végre békén hagynak tombolni, gondolom és ezzel a lendülettel vissza is zökkenek a hangulatba. A fesztivál kerítéssel van körülvéve, a kapun nem fognak kiengedni gyereket egyedül, de Emma is sokkal okosabb annál, hogy kimenjen – villan át másodperc törtrésze alatt az agyamon, mint legrosszabb lehetőség. Kövezzen meg mindenki, két másodperccel később már arra sem emlékszem, hogy gyerekem van, de még a saját nevemre sem. Nincs is nevem, nem is vagyok senki és mindenki én vagyok egyszerre és minden, de minden rendben van, hiszen semmi rossz nem történhet velem, velünk. Megszűnik a külvilágnak az a része, ami nem a zene, ami nem a Pet Shop Boys. Senki nincs, csak mi.

Az utolsó előtti szám alatt érkezik egy biztonsági őr, a kordonon túl, a színpad felől, karjában az én zokogó gyerekemmel, aki rám mutat. Odahozza nekem, az eltorzult fejjel tomboló, eksztatikus szemű, teli torokból éneklő emberformájú állatnak a síró gyereket és átadja a korláton keresztül, az arckifejezése csak annyit mond, hogy „remélem hosszan és fájdalmasan fogsz elsorvadni a szaranyapokolban, te szülők szégyene!” Azt a bűntudatot nem tudom elmondani, akkor döbbenek rá, hogy nem találta meg a páromat. Pillanat alatt kijózanodok, de közben még tart a koncert és tudom, hogy ezek már az utolsó percek, amikkel hosszú évekre kell feltöltekeznem, mert nem lehet tudni, legközelebb mikor látom őket színpadon. Meghasonlok. Nagyon szorosan magamhoz ölelem a zokogó gyereket, akinek csak lassan csitul a remegése. Állunk ott, egymásba kapaszkodva az első sorban, Neil énekel, körülöttünk mindenki ugrál, táncol, én pedig egyszerre élem át a világ legcsodálatosabb érzését, amit a koncert ad és a legborzalmasabb önvádat, hogy magára hagytam a gyerekemet. Nincs mit tenni, nem lehet visszacsinálni. Csak viselni tudom a tettem következményét.

Emma lassan megnyugszik, a ráadást már együtt táncoljuk végig, addigra letörlöm az arcáról a könnyeket. Közben lassan megérkezik a dühöm is, amitől a lelkiismeret-furdalás csak nő. Bassza meg, megmondtam a feltételeket. Hozott egy döntést, tudta, mivel jár. Jár nekem, hogy ez a néhány óra csak rólam szóljon és senki szarával ne kelljen közben foglalkoznom. De ő csak egy gyerek, te szerencsétlen. Ráadásul a te gyereked. Nem lát úgy előre, mint egy felnőtt. De a döntéseinek következménye van, ezt meg kell tanulnia. Jaj, dugulj már el! Fogadd el a bűntudatod és ne próbáld rákenni – így beszélgetek magammal.

Vége a koncertnek, elindulunk a párom felé, aki addigra már kihordott egy szívrohamot lábon, mivel Olivia szólt neki a koncert felénél, hogy Emma őt keresi, de, ugye célba sosem ért. Ekkor már vagy háromnegyed órája nem tudja, mi van Emmával. Amikor végre újra együtt vagyunk mind a négyen, szép lassan megnyugszik mindenki és elmondom a gyereknek nagyon sokszor és érthetően, hogy soha nem hagytuk volna ott. Ha nem talál vissza a koncert végéig, amikor rájövünk, hogy egyikünkkel sincs, akkor szólunk a biztonsági őröknek, hogy kezdjék el keresni és addig nem mentünk volna haza, amíg meg nem találjuk – ez valamiért nem volt számára világos. Aztán kiderül a háttértörténet is, ami, azt kell mondjam, igazán lenyűgöző. Egyébként is hajlamos vagyok mindig minden helyzetben meglátni a jót, de ennek az egésznek a pozitív hozadéka nagyon durva számomra, mert az derül ki, hogy valami fantasztikusan talpraesett, ügyes és okos, őrült profi kislányom van nekem. Ugyanis az történt, hogy mikor nem találta meg a nevelőapját, kiment a tömegből és a széléről kezdett el befelé nézegetni. Itt észrevette őt egy hölgy, aki megkérdezte, elveszett-e. Elmesélte, hogy egy rohadt önző, érzéketlen köcsög az anyja, akitől akár fel is fordulhat, amikor Neil énekel mi a helyzet, erre ez a kedves hölgy odakísérte őt a mentősökhöz, ahol megpróbáltak felhívni (mivel a gyerek fejből tudja a telefonszámomat is), de ugye az ember egy koncert első sorában aránylag kicsi eséllyel hallja meg a csörgő telefonját. Mikor nem értek el, hagytak üzenetet is (szintén nem hallottam/láttam, mert megvan az a régimódi szokásom, hogy a koncerten elő sem veszem a telefonomat, mivel megélni akarom, nem képeket vagy videót csinálni róla). De Emma tudta, hogy hol vagyok, hiszen csak az első sor előtt kell elsétálni és rögtön meglátnak engem. Így megkérte a mentőst, hogy vigye őt oda. Sajnos ő nem mehet be oda és a helyét sem hagyhatja el, de kerít neki egy biztonsági őrt, az majd segít – volt a válasz. A biztonsági őr nem akarta visszavinni a tömegbe, de Emma addig erősködött, amíg bevitte előlre, a kordonon belülre (Neiltől 2 méterre, kábé! :D) és elkezdtek haladni ez első sor mentén. Én nagyjából itt kapcsolódtam vissza a történetbe, amikor attól a végtelen lenézéssel terhes pillantástól kísérve visszakaptam a síró gyerekemet. Tehát hiába esett kétségbe és zokogott, mégis tökéletesen pontosan tudta a megoldást és ki is taposta azt a biztonsági őrből, pedig nem volt könnyű, azt mondta.

A történetnek nincs tanulsága. Azt lehetne tanulságnak nevezni, ha arra jutnék, hogy legközelebb máshogy csinálnám. De nem. Mert ebben a helyzetben csak ezt az egy dolgot tudnám tenni. Talán annyi, hogy az anyák is csak emberek. Esendők. Hibáznak. Éreznek és néha nagyon ostobák. A gyerekek pedig talán okosabbak. És igen, időnként a gyerekek helyzetfelismerő és problémamegoldó képessége messze meghaladja a vártat. A napokban hallgattam a Pets-től a The forgotten child című számot és amikor Emma meghallotta ezt a sort, kikiabálta nekem a szobájából, „anya, ez én vagyok, amikor elvesztettél a koncerten”. De most már röhögünk rajta mindketten. A jövő pszichológusainak pedig biztosítva van a megélhetése.

A fotó ott készült, kezdés előtt pár perccel 🙂