Mind? The gap – 2. könyv, 8. fejezet – A pokol bugyrai

Scroll down for English!

8.

A pokol bugyrai

Hazasétáltam aznap este. Több, mint két óra volt, de szükségem volt rá. Forró, mérgező könnyek ömlöttek végig az arcomon, az orrom elkezdett folyni, a fejem szét akart robbanni és darabjaimra hullottam. Annyira igazságtalan volt, hogy egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ez ugyanaz az ember, akit eddig ismertem. Az apró, pillanatnyilag tökéletesen elhanyagolt tudatos részem tisztában volt vele, hogy ez a jelenet, amit gyakorlatilag a semmiből volt képes előrántani, nem rólam szólt, semmi köze nem volt hozzám, de ott és akkor túlüvöltötte a fájdalmam, csalódottságom és nyomorúságom. A saját, személyes mumusom, hogy soha, semmilyen körülmények között nem tudok elég jó lenni, teljes gőzzel tombolt. Jobban szerettem ezt a férfit, mint bárkit előtte, de még ez a korlátlan mennyiségű imádat sem volt elég ahhoz, hogy eljussak hozzá a falán keresztül. Ez volt életem története, életem drámája és magába szippantott. Tehetetlen voltam. A lányaim nagyon csodálkoztak, hogy hazajöttem, mert úgy volt, hogy vele töltöm a hétvégét és amikor meglátták a vörösre sírt, feldagadt arcomat, meg is ijedtek kicsit. Elmondtam, hogy szakítottunk és kértem, hogy hagyjanak egy kicsit magamra, adjanak időt, hogy rendbe jöjjek. Megnyugtattam őket, hogy nincs miért aggódni, túl leszek ezen is, mint minden máson eddig is, de egy kicsit egyedül akarok lenni. Bementem a szobámba és csak sírtam, amíg szó szerint már nem volt több könnyem. Aztán csak ültem ott, teljes csendben és próbáltam visszatérni magamhoz, a valódi énemhez, de a fájdalom és a veszteség, amit éreztem, annyira erős volt, hogy nem ment. Próbáltam és próbáltam, aztán megpróbáltam újra, mire egyszer csak rájöttem, hogy az összes próbálkozásom csak egy fokkal kifinomultabb módja volt annak, hogy elkerüljem valahogy azt a teljes sötétséget, ami elkezdett bezáródni körülöttem, mintha csak egy koporsót zárnának rám. Olyan érzés volt, mintha éppen elevenen temetnének el. Így vettem egy mély lélegzetet, feladtam az ellenállást és csak hagytam, hogy fájjon. Átöleltem a fájdalmamat és beinvitáltam a szívembe. Nem tudtam mást tenni.

A nap már rég fent volt, mire sikerült elaludnom és csak délután ébredtem fel, egyfajta leküzdhetetlen kényszerrel. Látnom kellett, beszélnem kellett vele. Meg voltam róla győződve, hogy ha újra beszélhetnék vele, megértené, elnézést kérne és kibékülnénk. Gyorsan elkészültem és odamentem a szálloda elé. Kintről küldtem egy üzenetet: “Idejönnél a bejárathoz, kérlek? Látni szeretnélek, mondanom kell valamit.” Azonnal válaszolt: “Bocs, nem lehet. Londonban vagyok.” Úgyhogy ennyi volt. Szembe kellett néznem vele, itt volt a vége. Alig tudtam magam hazavonszolni, bementem a szobámba és ott töltöttem a következő két nap minden percét, a vécére menéstől eltekintve. A lányok hoztak nekem enni naponta háromszor, meg kávét, teát és limonádét. Nagyon cukik voltak, bepakolták a mosogatógépet, ebédet főztek és gondoskodtak rólam. Ebben a két napban újraéltem az elmúlt néhány hónapot, alaposan szemügyre vettem minden döntést, minden választást, minden mozdulatot és minden eredményt, hogy darabjaira szedjek mindent, majd hagyjam, hogy a történet újra összeálljon magától. Belenéztem az indítékaimba, a vágyaimba, a félelmeimbe, az örömeimbe és a hátsó szándékaimba, mindenbe, ami annyira ösztönös volt, hogy még magam előtt is sikeresen meg tudott bújni az árnyékban. És amikor ezzel kész voltam, megnéztem őt is.

Hatalmas problémája volt a féltékenységgel, ez egyértelmű. Senki nem gyanúsítja meg a szeretőjét, hogy viszonya van, csak mert megivott egy italt valakivel, hacsak nem elviselhetetlenül erős félelmeket kapcsol be nála ez a helyzet. Különösképpen nem mennek el a végletekig azzal, hogy felrúgjon egy szerető kapcsolatot egy gyanú miatt, amit soha nem erősített meg senki és semmi, hacsak nem indít be ez a helyzet olyan óriási félelmeket, hogy egyáltalán semmi hatalma nincs felette. Hacsak nem olyan komoly a gond, hogy abban a pillanatban, ahogy a féltékenység bekerül a képbe, egyszerűen kiborul. És miért most? A válasz erre: új pasi, aki akkora ütés volt, hogy a földre küldte őt, ahol aztán szembesült az összes szeméttel, amit eddig a szőnyeg alá söprögetett. Onnan lentről pedig ezek a kis kupacok hatalmas hegyeknek tűntek, amik megmászásához túl gyengének érezte magát. Ebből persze semmi nem volt igaz, de így érezte. Új pasi elvesztésével járó fájdalom és a tény, hogy hazudott neki arról, hogy befejezte az előző kapcsolatát, ami a valóságban igencsak élt még mindig, összetörte a férfi szívét, akit szerettem és beindította a zsigeri félelmét, hogy hazudnak neki és megcsalják. Ha közönséges akarnék lenni, azt mondanám, hogy az én fejemre öntötte azt a vödör szart, amit tőle kapott. Egy másik szinten viszont, fel kellett ismernie ezt a borzalmas rettegést, ami mindig is irányította az életét, azáltal, hogy meglátja, gyakorlatilag bárkit képes megvádolni hűtlenséggel, még a legkevésbé valószínű személyt is. Ennek ébresztőként kellett volna működnie számára, de ő ehelyett megnyomta a szundi gombot, aztán kidobta az egészet az ablakon. Az én zsigeri félelmem, hogy nem sikerül megmentenem a férfit, akit szeretek, mert sohasem lehetek elég jó, szintén aktiválódott azáltal, hogy egy ilyen nevetséges ürüggyel kirúgott az életéből.

Két teljes napot töltöttem a legmélyebb szellemi és érzelmi munkában, de utána már szerencsére elkezdtem látni a fényt az alagút végén. Tényleg elképesztő pasi volt és hatalmas hálát éreztem, hogy egy ideig az életem része lehetett, de tudtam, hogy ezzel a teherrel megrakott kapcsolatban létezni számomra méltatlan lenne. Mindenestől szerettem, mindig is, amióta csak tudom, hogy a világon van és mindig is fogom, bármi történik, de ezt a fajta bánásmódot nem viselném el senkitől. Bár imádnivaló és komolyan lenyűgöző férfi volt, de az az energia, amit képviselt a hűséggel kapcsolatban, nem az volt, amit én szeretnék az életemben tudni. Ezzel a súllyal megterhelve semmiképpen sem tartott volna sokáig már. Hálás voltam érte, hogy szépen, simán befejezte, ahelyett, hogy heteket vagy hónapokat kelljen átveszekedni vele, hogy vajon hűséges vagyok-e vagy sem és hogy megihatok-e egy italt egy férfi baráttal vagy sem. A végén úgyis bedobtam volna a törölközőt, de megkímélt a szívfájdalomtól, hogy végig kelljen néznem, ahogy valami gyönyörű…megrohad.

 

8.

I walked home that night, it was over two hours but I needed it. Hot, poisonous tears came pouring down my face, my nose started running, my head was pounding and I was in bits. He was so unfair, I couldn’t actually believe this was the same person that I knew. The small, momentarily completely neglected conscious part of me was aware that this whole scene he conjured out of thin air had nothing to do with me but at the time being it was outshouted by my pain, my disappointment and my misery. My own, personal demon of never being good enough whatever I might do, was on full blast. I loved this man more than any man, ever before him and even that unlimited strength of total adoration wasn’t enough to get through to him against his wall. This was the story of my life, the drama of my life and it sucked me in. I was helpless. When I arrived home my daughters were really surprised as I was supposed to spend the weekend with him and when they saw my face all red and puffy they got a bit scared. I told them we broke up and asked them to leave me alone and give me time to heal. I also told them not to worry, I would be okay soon and get over it like everything else before but I needed some space. Went into my room and continued crying until I simply had no tears left. After that I just sat there in complete silence, trying to get back to my real self but the pain and loss I felt was so strong that I couldn’t. I tried and tried, then tried again until I realized that all my trying was just a more sophisticated way of getting away from the darkness that started closing on me like a coffin. It felt like I was about to be buried alive. So I took a deep breath and gave up resistance and let it hurt. I embraced my pain and invited it into my heart. That was all I could do.

The sun was up by the time I managed to fall asleep and only woke up in the afternoon with an irresistable urge. I had to see him, had to speak to him. Suddenly I was convinced that if I had a chance to talk to him again, he would understand, apologize and we would make up. So I got ready quickly and went to his hotel. From outside I sent him a message: “Can you please come to the entrance? I need to see you, I want to say something.” He replied immediately: “Sorry, can’t. Back in London.” So that was it. I had to face it, it was over. I hardly managed to get myself back home, went into my room and spent the following two days there, apart from goint to the toilet. The girls brought me food three times a day, and also coffee, tea and lemonade. They were incredibly sweet, putting the dirty dishes into the dishwasher, cooking lunch and looking after me. For two whole days I was living the past few months all over again, scrutinizing every choice, every decision, every move and every result to take them to bits and let the story unfold once more. I looked into my motives, my desires, my fears, my joys and all my hidden agendas, everything that was so instinctive that they managed to stay in the shadow even from my own eyes. And when I was ready with that I looked at him.

He had a major jealousy issue, that was obvious. People don’t go around accusing their lovers of having an affair just because they had a drink with someone unless it’s a massive trigger. Especially don’t go to the extreme of breaking up a loving relationship on a suspicion that was never confirmed by anybody or anything unless it’s such a massive trigger that they have no power whatsoever to control it. Unless the issue is so serious that the minute jealousy steps in, they lose it. And why now? The answer to that is new boyfriend who was such a blow, it sent him to the floor, where he was faced with all the rubbish he brushed under the carpet. And from down there, all these little heaps looked like mountains that he felt too weak to climb. None of it was true, obviously, but this was how he felt. His pain of losing him and the fact that he lied about having finished a relationship which was, in actual fact, still very much alive, broke the heart of the man I loved and activated his gut level fear of being lied to and cheated on. So if I had to be vulgar I would say he poured the bucket of shit on my head that he received from him. On another level, he had to realize this enormous dread that always used to control his life by seeing how he can accuse basically anybody with infidelity, even the least likely person. It was supposed to be a wake up call but he pressed snooze then chucked the alarm out the window. And my gut level fear of not being able to rescue a man because I can never be good enough was activated by him dumping me for such a ridiculous reason.

After two whole days of the deepest mental and emotional work I finally started seeing the light at the end of the tunnel. He really was an amazing man and I felt pure gratitude for having had him in my life but I knew being in a relationship with this baggage was way too derogatory for me to compromise. I loved him to bits, always had and always would but I would never have been able to accept that kind of treatment from anybody, really. Although he was a loveable and truly mesmerizing person, this energy he represented when fidelity was involved was not something I wanted to have in my life. It would never have lasted with this burden. I was grateful that he had finished it, nice and smooth, instead of having to live through weeks or months of fights about whether I was faithful or not and having to keep arguing about whether or not I was allowed to have a beer with a male friend. I would have chucked it in at the end anyway but he spared me the heartache of watching something beautiful turn…rotten.

  • Add Your Comment