Mind? The gap – 2. könyv, 9. fejezet – Behúzott farokkal…

Scroll down for English!

9.

Behúzott farokkal…

A harmadik napra újra a régi voltam. Megköszöntem a lányoknak, hogy gondoskodtak rólam, ők pedig nagyon örültek, hogy valóban, ahogy ígértem is, megint jól voltam. Két nappal később felhívott. A szívem most is a szokásos dolgot csinálta, amikor megláttam a nevét a telefonomon a bejövő hívásnál. A hangja különösen lágy és kedves volt, tele érzéssel és először azt kérdezte, jól vagyok-e. Aztán azt mondta, Budapesten van és nagyon szeretne látni, odamennék-e a hotelhez?

-Nem megyek a szállodába, ne haragudj – mondtam és komolyan is gondoltam. Még mindig imádtam őt, ezzel kapcsolatban semmi nem változott, de tudtam, milyen hatással van rám és nem akartam visszasodródni valamibe, ami nem jó nekem. Ezért úgy döntöttem, az lesz a legbiztonságosabb, ha nem maradok vele kettesben egy hotelszobában.

-Ó, oké – meglepettnek hangzott – Akkor menjek én oda hozzád? – kérdezte.

-Nem találkozhatnánk egyszerűen egy kávézóban? Légyszi?

-Hát, azt reméltem, hogy annál kicsit kevésbé nyilvános helyen tudunk majd beszélni. Kérlek?

-Rendben, akkor gyere ide. Hánykor?

-Most? Vagy az túl korán van?

-Most nem jó. Hat körül jó lesz már.

-Oké, akkor hatkor találkozunk nálad – mondta és letette.

Nyilván alig vártam, hogy újra lássam és persze gondoltam, hogy azért szeretne beszélni, mert elnézést akar kérni. Nem voltam benne biztos, hogy képes leszek keresztülvinni az üzenetet, hogy nem voltam mérges, se megbántott, de még csak nem is duzzogtam és most is ugyanúgy szerettem; de befejeztem. Meg kellett próbálnom, hogy kiderüljön, sikerül-e.

Így aztán hat órakor ott volt nálam és amikor megláttam, ahogy kint áll a kertkapu előtt, valami nagyon különöset éreztem. Emlékeztem az összes alkalomra, amikor azért mentem valahova, hogy vele találkozzak, arra gondoltam, hogy milyen elképesztő, hogy egy ilyen hatalmas világban, ami ennyi emberből áll, pont ő volt az, aki odajött most hozzám és hogy milyen fantasztikus bolygóegyüttállás segített minket egymás felé sodródni. Arra gondoltam, milyen hihetetlen rejtély volt maga az élet is, ami lehetővé tette egy meleg férfinak és egy elvált nőnek, hogy ilyen csodálatos szerelmet élhessenek meg és kíváncsi voltam, vajon milyen meglepetést tartogat még a sors kettőnk számára. Néztem a számomra olyan gyönyörű arcát és rájöttem, hogy ideges, egyenesen átláttam rajta és tudtam, hogy tisztában van ezzel. Finoman mosolygott és ahogy kinyitottam az ajtót, csak csendben állt ott, mintha várna valamire. Megkérdeztem, hogy megölelhetem-e és azt mondta, igen, kérlek.

A világ összes szeretetét belesűrítettem egyetlen ölelésbe, beszívtam a csodás illatát, ahogy ott álltunk a dermesztő hidegben, csak élveztem, ahogy a karjaiban tart és arra gondoltam, mennyire fog ez hiányozni, de arra is, hogy milyen döbbenetesen értékes és hihetetlen volt az, hogy egyetlen szívdobbanás erejéig a szerelmemnek hívhattam őt. Könnyek tolultak a szemembe és nem küzdöttem ellenük. Sem szomorú, sem boldog könnyek nem voltak ezek: egész egyszerűen az élet könnyei voltak, valamiféle mély meghatottságé, amikor az ember tudja, hogy az álmait élhette, de elérkezett a befejezéshez. Ő törte meg a varázst gyengéden, amikor megkérdezte, nem mehetnénk-e be. Amikor elengedtem, meglátta, hogy sírok és egy kicsit nyugtalannak tűnt tőle. Nem mondtam semmit, csak letöröltem a könnyeket és elindultam felfelé.

A lányok is otthon voltak, Emma még sosem találkozott vele, így bemutattam őket egymásnak, Olivia is kijött a szobájából köszönni. Aztán bementünk a szobámba és leültünk az ágyra, mert nem volt ott más, amire le lehetne ülni.

-Kérsz egy teát? – kérdeztem.

-Igen – mondta, így kimentem a konyhába és csináltam két teát, ami arra is jó volt, hogy kapjak néhány percet, amíg kicsit összeszedem magam. Amikor visszamentem a szobába, ült az ágyon és a térdén könyökölt; felnézett, ahogy beléptem. Letettem a bögréket az éjjeli szekrényre és leültem mellé. Rám nézett.

-Tudod, miért vagyok itt – mondta.

-Lehet. De nem fogom neked megkönnyíteni – mondtam és rámosolyogtam.

-Annyira sajnálom – mondta és tényleg zavarban volt – Nem akarok kifogásokat keresni. Elfogadhatatlanul viselkedtem.

-Nem elfogadhatatlanul viselkedtél. Szakítottál velem. Mert ittam egy sört egy barátommal – mondtam lágyan. Úgy éreztem, nagyon fontos, hogy ne bagatellizáljuk el, hogy röviden és tisztán öntsük szavakba, hogy mit csinált. Hogy pontosan mi is történt. Sokáig hallgatott és nézett maga elé, kerülve a szemkontaktust. Aztán a kezébe temette az arcát és vett egy mély levegőt.

-Segítségre van szükségem. A te segítségedre.

-Ezt hogy érted? – kíváncsi voltam.

-Nem bírok vele megbirkózni. A féltékenységgel. Egyszerűen azonnal kiborulok. És egyre rosszabb – még mindig nem nézett a szemembe.

-Nézz rám, kérlek – mondtam. Megtette.

-Mit szeretnél? – kérdeztem.

-Olyan szabad akarok lenni, mint te, meg akarok szabadulni ettől a félelemtől. És téged is vissza szeretnélek kapni.

-Nagyon szeretlek. Tényleg. De nem. Nem leszek benne egy olyan kapcsolatban, amiben nem ihatok meg egy sört valakivel. Ha ez egy házasság lenne, még akkor is elfogadhatatlannak érezném, de így, a körülményeinket figyelembe véve egyenesen nevetséges. Mit szeretnél, hogy legyen? Telefonáljak, hogy engedélyt kérjek tőled minden alkalommal, ha valakivel el akarok menni egy italra, te pedig szólsz a pasidnak, hogy szálljon már le rólad egy percre és adja oda a telefonodat az éjjeli szekrényről, amikor hívlak?

-Kérlek, ne ironizálj.

-Igazad van. Nem akarok. Nem ez az út, amin menni akarok. Adj egy percet – elkezdtem belehergelni magam és rájöttem, hogy igenis nagyon mérges vagyok rá. Bár egy pillanatig sem hittem, hogy hibáztatni lehetne érte, de nem ebben az energiában akartam maradni. Ilyenkor, amikor mérgesek vagyunk valakire, mert azt hisszük, tettek valamit, amivel bántottak minket, az egyetlen, ahogy magunk mögött tudjuk hagyni a haragunkat, ha rájövünk, hogy azt nem ellenünk tették. Csak azt tették, amire abban a pillanatban képesek voltak, nem azért, hogy nekünk direkt fájdalmat okozzanak. Vettem egy mély lélegzetet, belenéztem a szívembe és inkább a szeretetre figyeltem. A szemébe néztem és láttam, hogy tényleg fel van zaklatva.

-Kezdhetnénk ezt a beszélgetést elölről? – kérdezte, amikor rámosolyogtam.

-Igen.

-Szeretném, ha visszajönnél hozzám és az ügyfeled is szeretnék lenni, Gyömbi. Kérlek. Segíts, hogy megszabaduljak ettől a félelemtől és fájdalomtól. Senki máshoz nem mennék, ez túl kínos ahhoz, hogy egy idegennel megosszam és tényleg csodálom, ahogy te látod ezt az egészet és…hogy olyan szabad vagy. Igazi ügyfél lennék, rendszeres ülésekkel és fizetni is akarok érte.

-Nem, azt nem fogsz.

-De szeretnék.

-Akkor nem vállalom.

-Oké, rendben. Akkor csináld ingyen. Mindegy. De segíts kérlek.

-Lehetsz az ügyfelem. De nem megyek vissza. Most még nem. Előbb látnom kell…

Nagyot sóhajtott és hosszan nézett a szemembe.

-Mit kell látnod?

-Hm. Mondjuk azt, hogy hogyan haladsz? – nevettem, de csak félig vicceltem.

-A francba. Sosem gondoltam, hogy majd egy nőért fogok megdolgozni!

-Ne miattam dolgozz, úgy nem fog működni. Tedd saját magadért, senki másért.

-Persze. Úgy értettem, hogy várni és bebizonyítani, hogy komolyan gondolom…

-Oké.

-Kezdhetünk hamarosan dolgozni?

-Igen. Mondjuk holnap?

-Este is jó? Délután repülök vissza, nem fogok hazaérni hétnél előbb. Vagy velem jöhetsz, maradhatsz éjszakára és tartunk egy ülést reggel – mosolygott.

-Nem fogok. Ez most önvédelem, tudod. Nem vagyok erősebb, mint amilyennek látszom.

-Oké – mondta és hívott egy taxit. Megittuk a teánkat és beszélgettünk egy kicsit, amíg a taxira vártunk aztán lekísértem és kiengedtem. Megállt az ajtóban, szembefordult velem és nagyon hosszan és melegen ölelt meg. Beleolvadtam abba a finom, illatos testébe, végigfuttattam az ujjaimat a feje hátulján és a tarkóján és szorosan tartottam őt.

-Várni fogok rád – suttogta a fülembe, aztán elengedett és ott hagyott, én pedig csak néztem utána.

 

9.

On the third day I was back to my old self. I thanked the girls for looking after me and they were happy to find that indeed, as promised, I was fine again. Two days later he called me. My heart was doing the usual thing when I saw his name on caller ID. His voice was very soft and sweet, full of feelings, and he first asked me if I was okay. Then he said he was in Budapest and would love to see me, so would I come to his hotel?

-I won’t come to your hotel, I’m sorry – I said and I meant it. I still loved the guy, nothing changed about that but I knew his effect on me and didn’t want to drift back into something that was not serving me. So I decided it was safest not to be together in a hotel room with him.

-Oh. Okay – he sounded very surprised – Do you want me to come to yours then? – he asked.

-Can we just meet in a café or something? Please.

-Well, I was hoping I could speak to you somewhere more private than that…Please?

-Fine. Come and see me then. What time?

-Now? Or is that too early?

-It is. 6 should be alright, though.

-Okay. See you at 6 then – he said and hung up.

I was really looking forward to seeing him again and of course I thought the reason why he wanted to talk was because he would apologize. I wasn’t sure if I would be able to get the message through to him, that I wasn’t angry, or hurt, or sulking and I still loved him to bits but I was finished. I had to try and see how it worked.

So 6pm, he was at my place and when I saw him standing outside my garden I felt something very strange. I remembered every single time I went somewhere to meet him, I thought about how amazing it was that in such a huge world of so many people he was the one who came to see me and how fantastically all our stars and planets aligned to push us towards each other. I thought about what an incredible mystery life was to make it possible for a gay man and a divorced woman to have such a beautiful love affair and wondered what else fate might still have up his sleeve for us. I looked at his gorgeous face and realized he was nervous and saw right through him and knew he was aware. He smiled softly, quietly as I opened the door and just stood there, like he was waiting for something. I asked if I could hug him and he said: Yes, please.

I held him with all the love in the world, breathing in his wonderful smell, standing there in the freezing cold, just enjoying the sensation of being in his arms and thinking how much I would miss it but also how incredibly valuable and unbelievable it was that for a heartbeat in my life I had the honour to call him my love. Tears came to my eyes and I didn’t fight them. They were neither happy tears, nor sad ones. They were the tears of life, of being deeply touched and of one having lived one’s dream that has come to an end. He gently broke the spell by asking if we could go inside. When I let go of him, he saw my tears and looked a bit uneasy. I didn’t say anything just wiped them away on the way upstairs.

The girls were there, Emma has never met him before so I introduced them to each other, Olivia came out of her room to say hi as well. Then we went into my room and sat down on the bed as there was nowhere else to sit in my bedroom.

-Cup of tea? – I asked

-Yes, please – he said so I went into the kitchen to make two cups and gave myself a minute to compose myself a bit. When I went back he was sat on the bed, bent forward, elbows on his knees and looked up as I entered. I put the cups on the bedside table and sat down next to him. He looked at me.

-You know why I’m here.

-I might. But I won’t help you – I said and smiled at him.

-I am so sorry – he said and looked positively awkward – I don’t want to find excuses. I was out of order.

-No, you weren’t out of order. You broke up with me. Because I had a beer with a friend – I said softly. I thought it was very important that we didn’t make light of it, that it was put into words, short and clear what he had done. What exactly happened. He was quiet for a long time and looked straight ahead, avoiding eye contact. Then he buried his face in his hands and took a deep breath.

-I need help. Your help.

-What do you mean? – I asked. I was intrigued.

-I can’t deal with it, jealousy. I just lose it. And it’s getting worse – he still avoided eye contact.

-Look at me, please – I said and he did.

-What do you want? – I asked.

-I want to be as free as you are, I want to get rid of this fear. And also, I want you back in my life.

-I do love you. I really do. But no. I’m not willing to be in a relationship where I can’t have a beer with someone. If it was a marriage, it would still be unacceptable, but like this, taken our circumstances, it’s downright hilarious. What do you expect me to do? To call you and ask for your permission each time I want to go out for a drink with someone while you ask him to get off you for a minute and pass you your phone from your bedside table when I call?

-Please don’t be ironic.

-You’re right. I don’t want to. It’s not the way to go. Give me a minute – I started to get worked up and I realized I was really angry with him. Though I didn’t for a second think that I could be blamed for it, it still wasn’t an energy I wanted to stay in. At times like this when we are mad at someone because we think that they did something to hurt us, the only way to leave it behind is to realize that whatever they did it wasn’t against us. They did it because that was the only thing they were capable of doing at the time and not to cause us pain on purpose. So I took a deep breath looked into my heart and concentrated on the love I felt. I looked into his beautiful eyes and saw that he was really upset.

-Can we start this conversation again? – he asked when I smiled at him.

-Yes.

-I want you back and I want to be your client, Gyombi. Please. I’d like you to help me get rid of this fear and pain. I wouldn’t go to anyone else, it’s way too embarassing to share with a stranger and I really admire the way you look at this and also…just how free you are. I would be a proper client, with regular sessions and I will pay for it as well.

-No you won’t.

-But I want to.

-I won’t do it then.

-Okay, fine. Do it on the house, then. Whatever. But do it please.

-You can be a client. But I won’t go back, not just yet anyway. I need to see it first.

He took a deep breath and looked long into my eyes.

-What do you need to see first?

-Hm. Shall we just say, your progress? – I said and laughed but was only half joking.

-Shit. Never thought I’d have to work hard for a woman!

-Don’t work for me please. It will never be efficient then. Do it for yourself, nobody else.

-Of course. I meant work for you as in wait and show you that I mean it.

-Okay.

-Can we start the sessions very soon?

-Yes, we can. Tomorrow?

-Is evening alright? I’m flying back in the afternoon, won’t get home before 7ish. Or you can come with me now, stay the night and have a session in the morning – he smiled.

-No, I won’t. It’s a self-defence thing, you see. I’m not stronger than I look.

-Okay – he said and ordered a cab. We finished our tea and chatted a little whilst we were waiting for his cab to arrive then I walked him downstairs and let him out. He stopped at the door, turned to face me and cuddled me warm and long. I melted into his lovely, delicious smelling body, run my fingers over the back of his head, his neck and held him tight.

-I will wait for you – he whispered in my ear, let go and left me there, staring after him.

  • Add Your Comment