Mind? The gap – 2. könyv, 13. fejezet – A trópusimadár

Scroll down for English!

13.

A trópusimadár

-Ó, nagyszerű. Most már nászutasok is vagyunk! Picsába, utálok sztereotípia lenni – dühöngött másnap, amikor meglátta, hogy a konkrétan lélegzetelállító villa Praslin-on valóban tele van olyan kis apró figyelmességekkel, amik azt sugalmazzák, hogy ide tényleg nászutasokat vártak. Engem teljesen lesokkolt a hely szépsége, ha lehet, még elképesztőbb volt, mint az előző szállásunk és tök elmebetegnek találtam azt, hogy valaki az örömön és a hálán kívül bármi mást is képes érezni, akármilyen okból is, amikor ez veszi körül.

-Emlékeztess kérlek, hogy mi is az benned, ami sztereotípiának számít. Mindig elfelejtem…

-Az öreg, pénzes pali a fiatal szeretővel. A legnagyobb sztereotípia.

-Szerinted mi azok vagyunk?

-Nem, egyáltalán nem. De pont annak nézünk ki.

-Téged tényleg még mindig érdekel, hogy valami hogy néz ki kívülről? Nem vagy már hozzá túl érett? – direkt voltam provokatív és működött is.

-Te most leöregeztél engem??? – kérdezte én pedig röhögésben törtem ki.

-Te mondtad magadra, hogy öreg vagy, nem én.

-Nem érted. Simán lehetne ilyen korú lányom, de te még ráadásul minimum egy tízessel fiatalabbnak is nézel ki. Téged nem idegesít, hogy az emberek azt gondolják, mikor ránk néznek: “Nézd a kis aranyásót, ez is a pénzéért ment hozzá az öreg pasihoz.”

-Őszintén? Nem. És nem értem, hogy téged miért kéne, hogy zavarjon.

-Tudom, hogy nem kéne, de…

-Nézz körül. Itt van mindez a szépség, ez a hihetetlen hely, ez az elképesztő nyaralás és te tényleg, akár csak egyetlen percet is azzal akarsz tölteni, hogy rosszul érzed magad amiatt, amit mások gondolnak? Ennek van értelme? Én tudom, mit keresek melletted, te is tudod, hogy te mit, más meg kizárólag azt tudja gondolni ezzel kapcsolatban, amit az ő belső világa lehetővé tesz, de annak semmi köze hozzám. És tudod mit? Ha tényleg kis aranyásó lennék, akkor sem zavarna, csak örülnék neki, hogy az ásásom sikeres volt.

Végre elnevette magát.

-Első nap, első lecke: amiről azt gondolod, hogy mások gondolják rólad, csak a saját félelmeid kivetülése, amik a saját belső bizonytalanságodból fakadnak. Amennyire tudjuk, akár azt is gondolhatják: “Ó, nézd az a csaj hogy imádja a pasiját, olyan megható, pedig legalább kétszer annyi idős, mint ő. Biztos a faszi nagyon tud valamit.” Igaz lenne belőle bármi is? Kell, hogy érdekeljen ez minket? Hagyd ott ezt a gondolatot és kezdjünk végre nászutasokként viselkedni, légyszi.

-Oké – mondta és feladta. Elmosolyodott, odajött hozzám, megfogta a derekamat és magához húzott. Az ajkának mangólé íze volt, amit az előbb ittunk és imádtam, ahogyan a meleg testét az enyémhez nyomja. Csodás illata volt és érezni akartam őt, abban a percben, így elkezdtem vetkőztetni és lezavartunk egy sietős és szenvedélyes, gyors kis menetet ezen a lélegzetelállító helyen, a háttérben a festői kilátással az óceánról és a környező hegyekről. Hát, én nászutas voltam, az tuti, a szívemben legalábbis.

-Nehogy azt mondd, hogy túl gyakran van veled egyidős szeretőd! – mondtam neki utána.

-Hát, ez mondjuk jogos. Tényleg nem.

-Jól emlékszem még, milyen voltál a negyvenes éveidben és én most messze túl öreg lennék ahhoz az emberhez.

-A legvadabb éveim – mondta – Valószínűleg. Akkor őrült unalmasnak találtam volna ezt az életet. De honnan tudod, milyen életet éltem akkoriban?

-Nem tudom, hogyan éltél. Azt tudom, hogy egyfajta vibráló, ideges energiát sugároztál, nem azt, amit most. Ugyanolyat, mint én a húszas éveimben – nevettem.

Hasra fordult, a fejét a mellkasomra fektette és egy ideig hallgatta a szívverésemet. Megpusziltam a homlokát és a feje búbját, fantasztikus volt az illata.

-Oké, irány a tengerpart! – mondta, így felkeltünk, összeszedtük a cuccainkat és elindultunk a partra. Odafelé végiggondoltam, hogy már a nyaralásunk fele eltelt és eddig az együttélés vele tökéletesen zökkenőmentes és tényleg mesés volt. Ugyanúgy képzeltük el az ideális arányt a lustán és az aktívan töltött időszakok között, így aztán egyetlen vita, de még csak enyhe egyet nem értés sem volt köztünk abban a kérdésben, hogy menjünk és csináljunk valamit, vagy csak tespedjünk a parton. Eddig a napig a még egy sort sem írtam, így aznap magammal vittem a laptopomat a strandra, ő pedig egy könyvet hozott és több órát töltöttünk el egyetlen szó nélkül egymás mellett, miközben ő olvasott, én írtam és beburkolt minket a meghittség puha takarója.

Praslin más energia volt, vibrálóbb és izgalmasabb, talán azért is, mert nagyobb sziget és több, különféle elfoglaltságokat nyújt, és talán a nagyobb arányban megtalálható turisták miatt is. Néhány napra autót béreltünk és körbejártuk a szigetet, legalábbis minden olyan részét, ami kocsival megközelíthető. Hatalmas sétákat is tettünk és fél napot töltöttünk a számomra lenyűgözően izgalmas és bámulatosan gyönyörű természeti parkban.

Aznap este vacsora után kint ültünk a teraszon a lágy, trópusi szellőben, a gyümölcsevő denevérek röptét figyeltük, kókuszrumot iszogattunk jéggel (egyet, csak egyet, ne engedd, hogy többet igyak!), amikor megkérdezte, hogy elolvashatja-e az új fejezeteit a könyvemnek. Úgyhogy odaadtam neki.

-Köszönöm – és visszaadta a laptopot, amikor végzett – még mindig azt gondolom, hogy fantasztikus, de te tényleg így látsz engem?

-Vicces vagy. Mégis melyik részét találod meglepőnek vagy váratlannak, mondd? Én nem mondanám magamra, hogy különösebben hideg vagy zárkózott lennék… – nevetni kezdett.

-Nem, az tényleg nem vagy. De mintha más lenne leírva látni. Szerintem, részben ez lehet a vonzereje a könyveknek, nem? Hogy a leírt szavak valahogy erősebbnek tűnnek, mint a kimondott szavak, nem gondolod?

-Hát én nem vagyok benne biztos, hogy erősebb, de mindenképpen más. Bár meg nem tudnám mondani, miben más.

-Gyömbi, hogy fog végződni a könyved? Szerinted mi vár ránk?

-Úgy érted, hogy együtt fogunk-e maradni? – kérdeztem.

-Hát, főként, igen.

-Nem fogunk együtt maradni. És ezt te is tudod.

-Tényleg tudom?

-Szerintem igen. Te nem vagy… nekem való, sajnos. Te egyike vagy azoknak a csodás trópusimadaraknak és most pillanatnyilag megpihensz az erkélyemen, én pedig végtelenül hálás vagyok minden percért, amit nekem szánsz. De én nem tudok repülni. És egy nap majd megtalálod a saját trópusimadár párodat, az igaz szerelmedet és bár egy pillanatig sem hiszem, hogy az a fickó jobban fog szeretni, mint én szeretlek, de pont úgy fog szeretni, ahogyan szükséged van rá – mondtam.

Sokáig csendben volt, előre nézett, a távolba, a röpködő gyümölcsevő denevérekre és még azokon is túl, a hegyek sziluettje felé a messzeségbe.

-És meddig pihen ez a madár az erkélyeden?

-Ameddig csak szüksége van rá, hogy újra erőt tudjon gyűjteni a továbbrepüléshez, vagy amíg a trópusimadár társa rá nem talál. Ki tudja? Tudnunk kell vajon? Csak ennyi vagyunk, Gyönyörű, csak utazók vagyunk egymás életében és bizonyos esetekben ez sokkal egyértelműbben látszik, mint máskor. Nekünk kettőnknek nincs jövőnk, múltunk is csak egy kicsi, ami létezik számunkra, az csak a jelen. És ez a te ajándékod nekem.

-Egyszer azt mondtad nekem, hogy nem vagy erősebb, mint amilyennek látszol, de szerintem ez nem igaz. Szerintem te nagyon erős vagy. Mindig te vagy az, aki kimondja a fájdalmas dolgokat, hiába vagyunk mindketten tisztában velük.

-Nem tudom, hogy ez vajon erő-e. Azt tudom, hogy valószínűleg péniszt növesztenék és megváltoztatnám a genetikámat miattad, ha a hatalmamban állna ilyet tenni. De nem áll. Amellett, szeretek nő lenni.

-És elképesztő nő vagy. A legjobb – még mindig a távolba nézett és nagyon elmerengett.

-Köszönöm. Azt hiszem, mindig meg fogok maradni valamiféle különleges személynek az életedben, olyan módon, ami talán teljesen érthetetlen mások számára és ez nagy megtiszteltetés. Mi ketten osztozunk egy közös titkon. Te pedig mindig is az én különleges valakim voltál, és továbbra is az leszel, függetlenül attól, hova sodor az élet. Még azután is, hogy ha esetleg már elvesz téged tőlünk.

-De ez borzasztó szomorúan hangzik, nem?

-Dehogy! Ez csodálatos. Ezt tanítottad nekem. Ez a legnagyobb ajándék, amit bárki adhat egy másiknak. Megmutattad nekem, hogyan kell teljesen a pillanatban élni, igazából megtanítottál arra, hogy kell ezt csinálni, mert rá voltam kényszerítve, hogy megtanuljam, ha veled akarok lenni. Már egy ideje sikeresen éltem a pillanatot egymagamban, viszont még sohasem gyakoroltam ezt párkapcsolaton belül, de te lehetőséget adtál, hogy újra és újra megpróbáljam és biztosítottad az igazi, hatalmas vizsgát, hogy meglássam, ez is megy nekem. Hogy akkor is tudom ezt élni, amikor szerelmes vagyok. Hogy befogadjak mindent, amit az élet adni tud és minden egyes pillanatát élvezzem anélkül, hogy bármiféle elvárásom lenne a jövőre nézve. Anélkül, hogy megpróbálnék elérni valamit, vagy hogy lenne valamilyen stratégiám, amivel majd be tudok biztosítani egy bizonyos eredményt. Te vagy a végső jutalom. Tudod, amikor kidobtál, megjártam a személyes poklomat. Először távol akartalak tartani magamtól, mert azt hittem, ha nem engedlek teljesen közel, akkor majd meg tudom úszni a fájdalmat, ha újra elveszítenélek. És ez a legnagyobb átverés. Amikor az ember azért nem csinál valamit, hogy “biztonságban” legyen valamitől. “Biztonság” nem létezik. Az élet történik, dolgok történnek benne és emberek történnek és ha meg kell tapasztalnunk valami fájdalmasat, akkor abban a pillanatban pont arra van szükségünk, de minden fájdalomban van egy aprócska csírája is valami szépnek és ha azt felfedezzük, öntözgetjük és vigyázunk rá, akkor igazi csodává tudja kinőni magát. És pont ez a csoda vagy te. Szóval akárhogyan is végződik a könyv, részemről úgy lesz teljes és tökéletes.

-Tényleg szeretlek, tudod? – mondta, hosszú hallgatás után – Gyere, menjünk lefeküdni.

 

13.

-Oh great, we are honeymooners. Fuck, I really hate being a stereotype – he was raging the next day when he saw that the absolutely breathtaking villa in Praslin was full of little suprises that suggested they were indeed expecting honeymooners. I was shocked at the beauty of the place, it was, if possible, even more amazing than our previous accomodation and found it insane that somebody could feel anything other than joy and gratitude surrounded by all this, for whatever reason.

-Remind me again which part of you is considered a stereotype? I forget…

-The old, wealthy guy with the young lover. The biggest stereotype.

-Is that what we are, do you think?

-No, we’re so not that. But that’s what it looks like.

-Do you still worry about what it looks like from the outside? Aren’t you too mature for that? – I was provocative on purpose and it worked

-Did you just call me old? – he asked and I burst out laughing.

-You just called yourself old, not me.

-You don’t understand. I mean, I could have a daughter your age but you look even younger than you are, about ten years. Doesn’t it annoy you that people think, “Oh look at that little young gold-digger, she married the old guy for his money”

-Honestly? It doesn’t. And I don’t see why it should bother you.

-I know it shouldn’t but…

-Look around you. There is all this beauty, this incredible place, this amazing holiday and you want to spend even one minute on feeling bad because of what other people think? Does it sound sensible? I know why I’m with you and everybody can only think what they are capable of thinking but it has nothing to do with me. And you know, what? If I was a little gold-digger, I still wouldn’t mind them, I would be happy that my digging was successful.

He started laughing.

-Day one, lesson one: whatever you think other people think about you is only in your head and all about your own fears that you project onto them – I went on – For all we know they might be thinking, “Oh, look how much she loves him, it’s so touching. And he must be about double her age. I bet the guy really knows something.” Would any of it be true? Do we have to care? Just leave that thought behind, then give me a kiss and let’s start behaving like honeymooners, please.

-Okay – he said, smiling and gave up, came to me, took my waist and pulled me to him. His lips tasted of the mango juice we just had and I could feel his warm body pressing against mine. He smelled wonderful and I had to feel him, that very minute so I started undressing him and we had a rather brisk and passionate quicky at this breathtakingly beautiful place with a pictuesque view of the ocean and the mountains in the background. I was a honeymooner, in my heart anyway.

-Don’t tell me that you often have a lover of the same age as you – I said to him aftewards.

-Actually, it’s a good point.

-I remember you from your forties and I would be way too old for that person now.

-My wildest years – he said – Probably. I would have found this life dead boring. But how do you know what kind of life I led?

-I don’t know how you lived, I only know that you had a vibrant, slightly nervous energy, not what you radiate now. It was the same as me in my twenties – I laughed.

He turned on his front and put his head on my chest, listening to my heartbeat for a while. I kissed his forehead and the top of his head, it smelled wonderful.

-Okay, beach time – he said so we got up, gathered our things and went to the beach. On the way there I realized that half of our holiday had passed and living with him had been perfectly smooth and truly fabulous so far. We both shared the same idea of the lazy and active time balance in a perfect holiday so there was no argument or even a slight disagreement about whether to go and do things or just lie on the beach. Until that point I hadn’t really done any writing so that day I took my laptop with me, he brought a book and we spent hours just being next to each other, him reading, me writing and not saying a word in perfect intimacy.

Praslin was a different energy, it was more vibrant and more exciting mainly because it’s a much bigger island so it has more, different activities to offer, also probably more tourists as well. A few days we rented a car and went all the way around it, discovering the whole island, at least wherever it was accessible by car. Then we also went for some massive walks and spent half a day in the astonishingly beautiful and impressive natural park.

That night after dinner as we were sitting on our terrace in the gentle tropical evening breeze and watched the fruit bats flying around, having a glass of coconut rum on ice (one, just one, don’t let me drink more!) he asked me if he could read the new chapters of my book. So I gave it to him.

-Thank you – he gave me back my laptop as he finished – I still think it’s fantastic but is it really how you see me?

-You are funny. Exactly which part of it is suprising or unexpected, tell me? I wouldn’t call myself cold and distant… – he started laughing.

-No, you’re not. But it’s different to see it written down. I guess that’s part of the fascination about books really, isn’t it? That words written down somehow seem to be stronger than words spoken, don’t you think?

-Well, I’m not sure I would say stronger but definitely different. Though I can’t tell how.

-Gyombi, how will your book end? What do you think is in store for us?

-As in, will we stay together? – I asked.

-Well, mainly, yes.

-We won’t stay together. And you know that.

-Do I?

-Yes, I think you do. You are not…for me, unfortunately. You’re one of those tropicbirds in the sky, momentarily resting on my balcony and I’m endlessly grateful for every minute you share with me. But I can’t fly. And one day you will find your own tropicbird, your true love and I’m not sure he’ll love you more but he’ll love you the way you need to be loved – I said.

He was silent for a long time, looking ahead, into the distance at the flying fuit bats and even further, at the silhouette of the mountains.

-And for how long is this bird resting on your balcony?

-For as long as he needs to regain strength to continue his flight or as long as his tropicbird love comes along. Who knows? Do we have to know? We are just that, Gorgeous, we are only travelers in each others’ lives and sometimes it’s more obvious to see it than other times. But the two of us have no future, we only have a little past, what we have is only the present. And that is your present to me.

-You once said to me that you’re not stronger than you look but I don’t think that’s true. I think you’re very strong. You’re always the one saying painful things out loud, even though we are both aware.

-I don’t know if that’s strength. I know that I would probably grow a dick and change my genetics for you, if it was in my power to do so. But it’s not. Besides, I like being a woman.

-And you’re an amazing woman. The best – he was still staring in the distance, looked lost in thought.

-Thank you. I think I’ll always be a very special someone in your life, in a way that is perhaps incomprehensible for most people. And that’s an honour. We share a secret, just the two of us. You’ve always been my special someone and will continue to be that, wherever life takes you. Even after it takes you away from us.

-It all sounds incredibly sad, doesn’t it?

-Oh no! This is wonderful. This is what you’ve taught me. The biggest gift anybody can give. You showed me how to live fully in the moment, you actually showed me the way it is done because being with you forced me to learn it. I’ve been doing it successfully for a while, on my own, but never happened to be fully present in a relationship but you gave me the practice, the last, mighty test to see that I can do it. That I can live it even when I’m in love. To embrace all that life can give, enjoy every minute of it without any expectations about the future. Without trying to achieve anything, without having a strategy about how to secure a certain outcome. You are the ultimate prize. You know, when you dumped me I went to hell and back, my personal hell. I wanted to keep you distant at first because I thought if I didn’t let you near again then I could save myself from the pain of losing you once more. And this is the biggest scam of all. Not doing something to stay safe. “Safe” doesn’t exist. Life happens, things happen and people happen and if we  have to experience something painful then that is what we need, but in every pain there is a tiny germ of beauty and if we discover that, water it and look after it, it can grow into some real wonder. And that is just what you are. So however the book ends, it will be complete and perfect as far as I’m concerned.

-I do love you, you know – he said after a long time – let’s go to bed.

  • Add Your Comment