Mind? The gap – 2. könyv, 15. fejezet – Homokszem a gépezetben

Scroll down for English!

15.

Homokszem a gépezetben

Másnap, mielőtt elkezdtük volna a közös munkát, megkérdezte, mit értettem azalatt, hogy máshogy érzek irántunk. Némi aggodalmat éreztem benne, amíg a válaszra várt.

-Talán nem a megfelelő kifejezést használtam. Nem úgy értettem, hogy kettőnk felé máshogy érzek, hanem hogy magamban máshogy érzek, ezért az is változik, ahogyan magunkra tekintek. Most, hogy két hetet töltöttem együtt veled, megszabadultam még egy elme és félelem által létrehozott korláttól, így még szabadabban érzek irántunk, de ennek nem sok köze van a kapcsolatunkhoz, inkább csak hozzám. Ettől nem fog megváltozni köztünk semmi, csak még eggyel kevesebb értelmetlen gondolat saját magam számára. Ennek így van értelme számodra?

-Végül is van, de nem vagyok benne biztos, hogy jól értem.

-Oké, elmagyarázom. Szóval amikor először rendes turnéra mentetek, az egy eszméletlen, színpadias őrület volt, amiben a fókusz legtöbbször inkább a körülöttetek zajló dolgokon volt és az elképesztő, álruhának beillő jelmezeken. Aztán sok idő eltelik, te felfedezed a saját tehetséged különböző mélységeit, menet közben magadra szedsz egy jó adag önbizalmat is és egyszer csak már úgy érzed, hogy talán, csak talán, lehet abban is valami, hogy “a kevesebb több”, majd mindennek eredményeként 11 évvel később már nyugodtan ki mersz állni a színpadra egy fekete ingben és farmerben, hogy csak énekelj és gitározz, az előadás egy részében egy bárszéken ülve. Lehet, hogy végül is mégsem ez a te stílusod, de ahhoz, hogy erre biztosan rájöhess, először le kellett rombolnod azokat a korlátokat, amik a fejedben éltek. Hogy aztán szabad akaratból csinálhasd azt, amit tényleg szeretsz, ami tényleg téged fejez ki, ne pedig valamiféle korlátozásból, mert azt hiszed, hogy csak te a színpadon unalmas lehet. Valahogy így értettem.

-Értem. Tehát most, hogy két hetet töltöttél velem, rájöttél, hogy igazából, akár simán együtt is tudnánk élni? Akkor is, ha nem fogjuk megtenni? – (Ugye már érthető, miért mondom mindig, hogy milyen éles eszű?)

-Igen és ez nagyon felszabadító. Nem fogjuk megtenni, mert nem nekünk való, hogy úgy mondjam, de csodálatos tudni, hogy ha akarnánk, menne.

-Én sosem gondoltam, hogy nem menne.

-Tényleg? Akkor ez csak nekem felfedezés. Akkor, kezdhetjük? – kérdeztem és el is kezdtük az ülést.

Pénteken megérkezett Londonból olyan aprósággal felpakolva, amikről tudta, hogy szeretem, például a kedvenc vajas kekszem, a kedvenc fekete teám, angol élesztős palacsinta és néhány fűszer, amikről beszéltünk nyaralás közben, hogy elég kevés helyen lehet őket kapni Budapesten.

-Ó, de cuki fiú vagy! – mondtam, amitől kiszakadt belőle a röhögés – Mi az? – kérdeztem.

-Valószínűleg te vagy az egyetlen ember a földön, aki cuki fiúnak hív. És Gyönyörűnek! Pláne!

-Ne mondd, hogy nem szereted ezeket – mondtam – Csak szégyelled bevallani, fogadok.

-Hát az biztos, hogy nagyon szeretetteljesek, ez igaz… – mondta, én pedig gyorsan megcsókoltam, hogy ne tudja befejezni a mondatot. Azon a ponton voltunk, ahova mindenki igyekszik eljutni egy kapcsolatban, de az emberek többsége sosem tapasztalja meg, hogy milyen megérkezni oda. Kétségtelenül a legmélyebb összekapcsolódást éltem meg vele, amiben valaha részem volt és ami még erősebbé tette az egészet az az volt, hogy soha, egyetlen percig sem vettem magától értetődőnek azt, hogy ő van. Mert nem volt az.

A hétvége szuper volt, vasárnap megint együtt ebédeltünk nálam a csajokkal együtt, aztán ők bementek a szobájukba kaja után. Mi bementünk az én szobámba, ott dumálgattunk, majd némi, elég komoly nyomás hatására az ő részéről, nagyon szégyenlősen, de hajlandó voltam végül megmutatni neki a gyerekkori kollekciómat, ami a róla készült poszterekből, fotókból és újságcikkekből állt és amit még mindig őrzök. Nagyon zavarban voltam, ő pedig jót mulatott a zavaromon, ami furcsa volt, mert általában fordítva szokott lenni. Úgy belemerültünk, hogy majdnem elfelejtett taxit hívni, hogy kivigye őt a reptérre. Amíg vártuk az autót, csókolóztunk és ölelkeztünk, próbáltunk feltankolni a másik fizikai lényéből, hogy kitartson a következő találkozásig.

-Szeretnék több időt tölteni veled. Hiányzol – mondta hirtelen.

-Tudom. Te is elkezdtél nekem hiányozni – ahogy kimondtam, akkor hallottam meg, hogy megáll a ház előtt egy autó, ami, gyanítottam a taxija lehet csak – de szerintem pont most érkezett meg a kocsid, máskor kell ezt megbeszélnünk. Felhívsz este otthonról?

-Szerintem meg próbálod elterelni a témát.

-Szó sincs róla. Én is többet akarlak látni és igen, keressünk rá megoldást, de ne most.

-Oké, akkor otthonról hívlak – mondta, én pedig a kezembe vettem az arcát és megcsókoltam.

-Tudod, hogy még szebb vagy ezzel a lesült arcoddal? És imádom azokat a szeplőket az orrodon.

-Köszönöm – mondta és felkelt. Lekísértem, megölelgettem és bezártam utána. Este már ágyból hívott fel videon. Elkezdtünk mindenféléről beszélni és úgy tűnt, mintha hirtelen nem lenne kedve felhozni a témát. Nem értettem.

-De miről akartál igazából beszélni? – kérdeztem, amikor elvesztettem a türelmemet.

-Szeretnék többet együtt lenni veled, de aztán rájöttem, hogy már kifejtetted, hogy nem kérsz többet belőlem, mert, hogy is mondtad? Túl intenzív vagyok? – mondta és éreztem, hogy neheztel.

-Azt hiszem, egészen pontosan úgy mondtam, hogy nagyon intenzív vagy, vagy inkább úgy is mondhatnám, hogy én nagyon intenzíven érzek irántad, de talán mind a kettő. De ez még azelőtt volt, hogy elmentünk volna együtt nyaralni. Szerintem jogos azt állítani, hogy a kapcsolatunkban van egy Nyaralás Előtt és egy Nyaralás Után korszak.

-Értem – halkan nevetett – Akkor ez azt jelenti, hogy most mindent átértékelnél, amit még a Nyaralás Előtti időkben mondtál? – volt ott egy jó adag irónia, még csak nem is nagyon elrejtve.

-Ne szívass, tényleg sok mindent megváltoztatott.

-Tudom. Pont ezért mondtam, hogy szeretném, ha többet lennénk együtt.

-Én pedig azt mondtam, hogy egyetértek. Bár ebben a pillanatban nem igazán látom, hogyan, de azt is tudom, hogy az ember mindenre tud megoldást találni, amit igazán szeretne.

-Hát, mindig ott van ugye az egyértelmű megoldás – mondta, egy kicsit úgy, mint egy általános iskolás tanár.

-Ami? – kérdeztem, ötletem sem volt, mire gondol.

-Hogy te és a lányok Londonba költöztök.

-Ez meg mitől lenne egyértelmű? – sokkolt az ötlet, az az igazság.

-Te imádod Londont, éltél is már itt, a lányok apja angol, Brentwoodban él, mindannyian beszélitek a nyelvet és én is itt élek.

-Azta! Ez azért meglehetősen radikális változás, nem gondolod? Egy egész család számára?

-Tudom. De én nem költözhetek Budapestre.

-Nem is javasoltam ilyet.

-Akkor mi a te megoldásod, mondd?

-Nekem nincsen. Semmi. Komolyan mondtam, hogy most ötletem sincs.

-Az, hogy ti ideköltözzetek teljesen ki van zárva, vagy hajlandó vagy megfontolni?

-Nem tudok erre mit mondani – mondtam és nagyon kellemetlenül éreztem magam, mert tudtam, hogy érzékeny és ha nemet mondok, magát fogja visszautasítva érezni, nem csak az ötletét. Imádtam a pasit, de nem téphettem ki gyökerestől két gyereket a környezetéből egy olyan párkapcsolat miatt, aminek semmi jövője nincsen.

-Intéznék nektek lakást és megszervezném a költözést is, meg mindent – mondta, én pedig minden kimondott szavával egyre pocsékabbul éreztem magam.

-De nem csak rólam van szó. Ha egyedül lennék, már most pakolnám a cuccaimat, miközben beszélünk.

-Akkor ki van zárva? – kérdezte és máris meg volt bántva, láttam rajta.

-Figyelj, nem kérem, hogy megértsd, milyen anyának lenni, mert az nevetséges lenne. Csak azt kérem, hidd el nekem, hogy nem hozhatok meg egy akkora döntést, mint átköltöztetni egy egész családot egy másik országba azért, hogy… egy… egy ilyen…

-Értem?

-Nem, egy ilyen viszonylag friss és szinte biztosan nem hosszútávú kapcsolatért.

-Értelek – mondta és nyomatékosan az órájára nézett.

-Kérlek. Gondold végig. Nagyon szeretlek és nagyon szeretnélek sokkal többet látni, mint eddig. De mi van akkor, ha tényleg átköltözünk, a lányok iskolát váltanak, szép lassan elkezdenek beilleszkedni és a következő héten rád talál álmaid pasija? És mi országot váltottunk, feladtuk három ember addigi életét, mondjuk, két hónap miatt? Egy általad bérelt lakásban lakva, amit én biztosan nem engedhetnék meg magamnak? Ebben a helyzetben nagyjából borítékolható a katasztrófa.

-Tényleg azt hiszed, hogy csak úgy lelépnék akkor az életedből?

-Nem hiszem, de akkor is. Nézd, mindenképpen nehéz lesz megbirkózni azzal, hogy elmész, még anélkül is, hogy vissza kelljen költözni Magyarországra és újraépíteni az életünket. Az, hogy nem csinálok úgy, mintha elhinném, hogy majd az én szerető karjaimban fogod kilehelni a szép lelkedet valamikor húsz év múlva, egy pillanatig sem jelenti azt, hogy könnyedén veszem az elvesztésed gondolatát. Egyszerűen annyit jelent, hogy megbékéltem vele és tudom, hogy pontosan fel fogom ismerni a pillanatot, amikor el kell engednem téged és ez ugyanaz az ok, ami miatt annyira értékelem azt, amink van. De nem vagyok naiv, Gyönyörű. Ez itt átmeneti, akármennyire is csodálatos és nem hozhatok meg egy sorsfordító döntést erre alapozva, főként nem két másik ember sorsáról. Nagyon sajnálom.

-Rendben – egyértelmű volt, hogy úgy érezte, visszautasították, nem szeretik. Láttam, de nem tudtam rajta változtatni. Igyekeztem megjegyezni, hogy a következő ülésünkön majd hozzam fel és beszéljük át, de egyelőre hagynom kellett, hogy leülepedjen a por.

-Ha szeretnél találni valamilyen alternatív megoldást arra, hogy többet lehessünk együtt, akkor beszéljünk még máskor és kezdjünk el ötletelni. De ha ez volt az egyetlen megoldás, amit el tudsz fogadni, akkor talán ez az egész nem is arról szól, hogy több időnk legyen együtt.

-Miért, szerinted akkor miről szól?

-Bizonyíték? Visszaigazolás? Fontosság?

-Jaj ne már!

-Nézd, ha megoldást akarsz találni, meg fogod. A megfelelőt.

-Ó, akkor most már egyedül keresem?

-Nem, persze, hogy nem. Én is nagyon szívesen keresem. De egyelőre hagyjuk. Most meg vagy bántva és én annyira sajnálom, de semmit nem tudok mondani, amitől ez megváltozna. Pedig nagyon szeretném keresztülvinni az üzenetet.

-És mi lenne az az üzenet? – nem nézett rám.

-Hogy nem arról van szó, hogy nem szeretlek eléggé. Hanem arról, hogy két másik életért is felelős vagyok.

-Ezzel tisztában vagyok. Nem gondoltam, hogy akkora baj lenne, ha te és a lányok ugyanabban az országban élnétek, mint az apjuk.

-Menjünk aludni. Most fáradtak vagyunk. Ne felejtsd, kedd 8 óra, te időd szerint.

-Rendben, akkor ezek szerint holnap ne is hívjalak.

-Nem, dehogyis. Nem így értettem. Szeretlek.

-Oké, akkor jó éjszakát.

-Jó éjt!

Atyám, jól meg tudott izzasztani, amikor duzzogott. Elég izgatottan vártam, hogy vajon mikor, és egyáltalán túljut-e a sértettségén és hogy milyen egyéb ötletekkel áll esetleg elő. Úgy éreztem, igazi mérföldkőhöz érkeztünk és annak ellenére, hogy ilyen rosszul fogadta az ellenkezésemet, mégis jó érzésem volt az egész üggyel kapcsolatban. Ha egyszer lenyugodott, nagyon szépen fogja majd látni, hogyan is működik egy ilyen helyzetben és ez hatalmas segítség lesz számára, ha rá akar nézni rendesen. És úgy gondoltam, akarni fogja.

 

15.

The next day, before starting our session he asked me again what I meant by feeling differently about us. I could sense a slight apprehension in him as he waited for my answer.

-I’m not sure I used the correct term. What I meant was not that I feel different about us, it’s more that I feel different in myself so the way I look at us is transforming too. I got rid of another mind and fear created barrier having spent two weeks with you so now I feel even more free about us but it’s got not much to do with us, it’s more about my own self. It’s not something that will change anything about how we are but only one less useless thought for me. Does it make sense?

-Well, it sort of does but I’m not sure I’m reading it the right way.

-Okay, I’ll try to explain. So the first time you went on a proper tour, it was this completely mind-blowing, theatrical experience with a lot of the focus on things going on around you and all these amazing costumes, more like disguises. Then time passes, you discover many different layers of your own talent, collecting a lot of confidence along the way and realize that maybe, just maybe there might be something to “more is less” and as a result 11 years later you feel comfortable enough to go on stage in a black shirt and jeans, just singing and playing a guitar, sat on a stool some of the time. It might not be your thing, after all but in order to know it for sure first you had to let go of those barriers in your mind. So you could do the thing you like, the thing that really represents you out of freedom and not out of a restriction because you think that only you on stage might be boring. That is what I mean.

-I see. So having spent two weeks with me you realized that we could actually, probably do it full time? Even if we won’t do it? – (see what I mean about his sharpness?)

-Yes, and it’s very liberating. We will not do it because it’s not our thing, as it were, but it’s fantastic to know that we could.

-I never thought we couldn’t.

-Really? So it’s only a revelation for me. Shall we start then? – I said and we did.

On Friday he arrived from London with little things he knew I liked such as my favourite shortbread fingers, favourite tea bags, crumpets and some spices we talked about on our holiday and I mentioned they were difficult to come by in Hungary.

-Oh, you’re such a sweet boy! – I said and sent him into a fit of laughter.

-What? – I asked.

-You’re probably the only one calling me a sweet boy. And Gorgeous! That one, definitely!

-Don’t tell me you don’t like them – I said – You just feel ashamed admitting it, I bet.

-They are certainly very affectionate that’s true… – he said and I kissed him, not leaving him a chance to finish the sentence. We were in a place where everybody heads for in a relationship and vast majority of people never get to experience arriving. The connection was undoubtedly the deepest I ever had and what made it even stronger is that I never, for one minute, took him for granted. Because he wasn’t. The weekend was lovely, we had Sunday roast together again at mine with the girls and after lunch they went back to their rooms. We went into my bedroom, started chatting and after some quite serious pressure from his part I very shyly showed him my childhood collection of posters, pictures and articles of him which I still have. I was really embarrassed and he kind of laughed at my awkwardness which was weird cos we normally do it the other way around. So much so, that he nearly forgot to order a cab to take him to the airport. Whilst waiting for the cab, we were kissing and cuddling, trying to stock up on the other one’s physical being to last us until next time.

-I want to spend more time with you. I miss you – he said suddenly.

-I know. I started missing you, too – as I said it I heard a car stopping outside the house and I thought it was probably his cab – but I think your cab’s just arrived, we’ll have to discuss it some other time. Call me when you get back?

-I think you’re avoiding the issue.

-You’re wrong. I want to see you more, I really do. Let’s find a solution but not now.

-Okay, I’ll call you from home – he said and I took his beautiful face in my hands, looked into his eyes and kissed his lips.

-You look even more gorgeous with this tanned face. I love those freckles on your nose.

-Thank you – he said and got up to go. I walked him down, gave him one last cuddle and he left. He video called me in the evening, from bed. We started chatting about different things and he looked like he was suddenly uncomfortable bringing the subject up.

-So what did you want to talk about really? – I finally asked when I lost patience.

-I’d like us to spend more time together, but I’ve just realized that you’ve already said you didn’t want any more of me as, how did you say it? I was too intense? – he said and I could feel his resentment.

-I believe my exact words were you were very intense or should I say the way I felt about you was very intense, or possibly both. But that was before we went on holiday together. I think it’s fair to say that in our relationship there is Before Holiday and After Holiday era.

-I see – he laughed softly – does it mean you want to reinterpret everything you said in the Before Holiday era? – there was some irony there, not even hidden too well.

-Stop taking the piss, it really has changed a lot.

-I know. That’s exactly why I said I would like us to spend more time together.

-And I said I agreed. I just can’t at the moment see how it can be done but I also know that one can always find a solution to everything one really wants to.

-Well, there is the obvious one, of course – he said, a bit like a primary school teacher.

-Which is? – I asked, I had no idea what he meant.

-You moving to London with the girls.

-How is it obvious? – it was a shock, I must admit.

-Well, you love London, you used to live here, the girls’ father is English, living in Brentwood, you all speak English and I live here as well.

-Wow. That’s rather a radical change, don’t you think? For a whole family?

-I know. But I can’t move to Budapest.

-I wasn’t suggesting you do.

-So what is your solution, baby?

-I haven’t got one, I was serious about that.

-Is you moving here out of the question or are you willing to consider it?

-I don’t know what to say – I said and felt quite awkward because he was sensitive and I knew if I said no he would feel he was rejected, not only the idea. I adored the guy but I couldn’t possibly uproot two children for a love affair with absolutely no future.

-I would sort out a flat for you and organize your moving and stuff – he went on and I was starting to feel worse with every word he said.

-It’s not only about me. If I was alone, I would be packing my bags now, as we speak.

-Is it out of the question then? – he asked and he was hurt already, I could see.

-Okay, I’m not asking you to understand what it feels like to be a mother cos it would be ridiculous. I’m only asking you to believe me that I can’t make a decision as big as moving a whole family to another country for…for a…

-Me? -he asked.

-No, for a reasonably fresh and very-unlikely-to-be-long-term relationship.

-I see – he said and very pointedly looked at his watch.

-Please. Think about it. I love you very much and would love to see you a lot more than I do now. But what happens if we move, the girls change school, slowly start settling in and the man of your dreams comes along the following week? And we moved country, gave up three people’s lives for another two months or something? Living in a flat rented by you that I couldn’t possibly afford by myself? It’s got disaster written all over it.

-Do you really think I would just fuck off from your life like that?

-I don’t think you would, but even so. I mean you leaving will be difficult enough to deal with, even without having to move back to Hungary and build a new life once again. The fact that I don’t pretend that I believe you’ll die in my loving arms twenty years from now doesn’t mean that I take the option of losing you lightly. It only means that I have come to terms with it and I know I will recognize exactly when to let you go and this is the very reason that I value what we have so much. But I’m not a dreamer, Gorgeous. What we have is temporary, however fantastic it is and I can’t make a life changing decision based on it, especially about two other people’s lives. I’m so sorry.

-Fine- he felt rejected, unloved. I could see it but I couldn’t change it. I made a mental note to bring the subject up on our next session but for the time being I had to just let the dust settle.

-If you want to find an alternative solution to make it possible for us to see each other more, let’s talk again and start brainstorming. But if this was the only solution you were ready to accept than perhaps it wasn’t about having more time together.

-What is it about then, do you think?

-Proof? Reinforcement? Importance?

-Oh, please – he said.

-Listen, if you’re looking for a solution, you will find one. The right one.

-Oh, am I looking for it alone?

-No, of course not. I’m happy to look as well. But let’s leave it for now. You’re hurt and I’m so sorry about it but nothing I would say will change it. Though I really wish I could get the message through.

-And what is the message? – he didn’t look at me.

-That it’s not because I don’t love you enough. It’s because I’m responsible for two lives as well.

-I do realize that. I didn’t think you and the girls living in the same country as their father would be such a bad thing.

-Let’s go to bed. We’re getting tired. Don’t forget Tuesday 8pm, your time.

-Right, so I shouldn’t call tomorrow, I gather.

-No, of course not, that wasn’t what I meant. I love you.

-Okay, good night then.

-Good night.

God, he was really difficult when he was sulking. I was quite excited to see if and when he would get over his hurt and what other ideas he might come up with. I thought it was a real milestone and in spite of him taking my disagreement so badly I had a good feeling about this whole issue. Once he had calmed down he would be able to see very clearly how he worked and it might be great help for him if he was willing to see. And I thought he would be.

  • Add Your Comment