Mind? The gap – 2. könyv, 21. fejezet – A szakadék szélén

Scroll down for English!

21.

A szakadék szélén

Szombaton kimentünk egy parkba biciklivel és az egész napot – kivéve azt a két órát, amíg isteni ebédet ettünk – egy takarón fekve vagy üldögélve töltöttük, beszélgettünk és viccelődtünk, röhögcséltünk. Rengeteg mondanivalója volt, mivel elég rég nem találkoztunk, én pedig minden idegszálammal őrá figyeltem. Egész fantasztikus nap volt. Este összebújtunk az ágyban és egy filmet néztünk. Olyan tökéletesen le tudott rólam olvasni mindent, ami néha áldás volt, de ebben a helyzetben inkább átok, mert teljesen tudatában volt a vágyamnak. De mivel láttam, hogy ő egyáltalán nincs olyan hangulatban, nem vettem róla tudomást és úgy csináltam, mintha észre sem venném, hogy ő érzi. Később úgy aludt el, hogy a feje a párnámon volt, miközben az arcát simogattam. Olyan közel volt, hogy tökéletesen éreztem az illatát. Egész éjjel fent voltam, egyáltalán nem tudtam aludni, csak néztem, ahogy alszik, időről időre sírtam, aztán alkalmanként sikeresen összekapcsolódtam a valódi énemmel is és olyankor a legnagyobb hálát éreztem azért, hogy majdnem egy évig kölcsönkaphattam őt. Amikor tudatosan jelen voltam, minden egyes percét értékeltem annak az időnek, amit úgy döntött, velem tölt és a szívem legmélyéről tudtam, hogy mindig közel maradunk egymáshoz, de amikor hagytam, hogy az elmém vegye át az irányítást, nem bírtam elviselni még a gondolatát sem annak a fájdalomnak, hogy nem lesz már benne az életemben úgy, ahogyan eddig volt. És ez tökéletesen jellemzi a különbséget aközött, amikor az ember tudatosan jelen van és amikor nincs. Reggel ágyba vittem neki a reggelit, aminek nagyon örült. Nem tudtam vele enni, mert tisztában voltam vele, hogy ki kell mondanom, hogy nem tudom így tovább csinálni, mert már nem éreztem jól magam ebben a kapcsolatban. Függőséggé alakult át, amit rettegtem, hogy elveszíthetek és közben vágyódtam rá, hogy szabaduljak belőle. A tudata annak, hogy nekem kell majd befejeznem, megfojtott, mert egész egyszerűen túl gyengének éreztem magam ahhoz, hogy kimondjam a szavakat. Újra elvesztem az elmémben. Reggeli után kivittem a reptérre és szó szerint éreztem, ahogy zizeg az izgalomtól, hogy újra láthatja őt.

-Oké bébi, akkor két hét múlva találkozunk és egy hétig maradok majd – mondta, amikor búcsúzkodtunk. A térdeim megroggyantak, a fülemben dübörgött a vér és arra gondoltam, hogy “ez az a pillanat, meg kell tennem”.

-Öhhh, igazából – mondtam, de nem bírtam folytatni.

-Igen? – kérdezte, miközben a beszállókártyát kereste a telefonjában.

-Semmi. Remélem azért még beszélünk addig – mondtam és feladtam.

-Persze, hogy fogunk. Ez meg most honnan jött? – kérdezte, eltette a telefonját és egyenesen a szemembe nézett, érzékelve, hogy van itt valami, de nem tudta, mi.

-Ó, ne is törődj velem. Jó utat! – próbáltam jókedvűnek tűnni, valószínűleg kevés sikerrel.

-Mi a baj?- kérdezte, árulkodó jelek után kutatva az arcomon. Borzalmas volt, hogy így szemügyre vesz, mert attól féltem, hogy esetleg felteszi a nagy kérdést, amire őszintén kell válaszolnom és onnan már nem lesz visszaút. Bepánikoltam, megragadtam és szorosan magamhoz öleltem, az arcomat elrejtve és próbáltam összeszedni magam, amíg kiesek a látóköréből.

-Annyira szeretlek. Nagyon durva volt ilyen hosszú idő után újra látni.

-Én is szeretlek. És tudom, hogy hosszúra sikerült ez most, meg fogok próbálni kicsit jobban ügyeskedni az idővel, jó? – olyan kedves és gyengéd volt a hangja, újra könnyek gyűltek a szemembe. Megfogta az állam és felemelte az arcomat, hogy ránézzek – Gyömbi, miért sírsz?

-Csak hagyj sírni, légyszi. Bocsánat.

-Persze, hogy hagylak, de az ember nem szokott ok nélkül sírni. Pláne nem te. Tudni szeretném az okot.

-Különösen nehéznek érzem most elbúcsúzni tőled – mondtam, ami nem volt hazugság, csak az igazság egy része.

-Felhívlak, amikor hazaértem és legközelebb egy hétig maradok. Gyere ide – mondta és odaölelt a melléhez, szorosan tartott egy jó ideig. Összeszedtem magam és azt mondtam, mennie kell, mert le fogja késni a gépet. Megpuszilta az arcomat, intett és elindult a bejárat felé.

Nagyjából tíz percig ültem a kocsiban, zokogva. Komolyan el sem tudtam képzelni, hogy fogom túlélni a következő két hetet ebben a lelkiállapotban. Úgy, hogy nem a lelkiállapotomat élem, hanem a jelenemet, lett volna a helyes válasz, de mivel éppen a saját, különbejáratú kis poklomban voltam, amiben újra és újra elveszítem a férfit, akit szeretek, még megpróbálni is túl nagy kihívásnak tűnt. Aztán hátraléptem egyet és megfigyeltem kívülről és akkor úgy döntöttem, hogy beleengedem magam. Ha nem tudod abbahagyni, akkor éld át rendesen – gondoltam és aztán ezt is csináltam a következő két hétben. Ez nem azt jelenti, hogy depressziósan ágyban feküdtem, szó sincs róla, sokat dolgoztam és eljárkáltam esténként barátokkal, de abbahagytam az ellenállást a fájdalmammal szemben és elfogadtam, hogy ez most egy olyan szakasza az életemnek, amikor nyomorúságosan fogom magam érezni időről időre.

Végül nem is volt teljes két hét csak 12 nap, amikor újra jött, mert a második pénteken érkezett, hogy egy egész hétig maradjon. Nem tudtam, mire számítsak és egyáltalán nem voltam biztos abban, hogyan fogok reagálni bármire is. A késő esti járattal jött pénteken, ami azt jelenti, hogy jóval éjfél után érkezett meg. A lányok újra távol voltak, én pedig izzadt tenyérrel, összevissza dübörgő szívvel és zseléállagú lábakkal vártam őt a reptéren. Fantasztikusan nézett ki, nagy mosollyal és frissen lesült arccal érkezett. Odamentem, hogy megöleljem és abban a pillanatban, ahogy a meleg teste köré zártam a karjaimat, minden bajomat mintha elfújták volna. Drog volt számomra.

21.

On Saturday we went out on our bicycles to a park and spent the whole day, apart from two hours of having a lovely lunch, sitting or lying next to each other on a blanket just talking, laughing and joking. He had so much to say as we hadn’t spent any time together the past three weeks and I was listening to him with all the nerves in my body. It was a pretty amazing day. In the evening in my bedroom we cuddled up and watched a film, kissing from time to time and he was so good at reading me, which was sometimes a blessing but that instance more of a curse, as he was perfectly aware of my desire. But I didn’t act on it and pretended not to notice him noticing because I knew he wasn’t in the mood. Later he fell asleep with his head resting on the pillow right next to me with me caressing his face and his head. He was so close, I could smell him. I found it impossible to go to sleep and spent the whole night awake, watching him dream and crying every now and then but at times also reconnecting with my real self and feeling the greates gratitude for the experience of having borrowed him for almost a year. When I was consciously present I felt so grateful for every minute he decided to spend with me and knew, from the bottom of my heart, that we will always stay close but when I let my mind take over, I just couldn’t believe the pain of the thought of not having him in my life the same way. And that is also the really obvious way to describe the difference between being present or not. In the morning I brought him breakfast in bed which he really appreciated. I couldn’t eat with him because I knew I had to say it as I no longer felt good in this relationship. It turned into an addiction that I was petrified of losing but at the same time was longing to finish. The knowledge of having to be the one putting an end to it was suffocating me as I simply felt too weak to ever be able to do it. I was lost in my mind once again. I drove him to the airport shortly after breakfast and I could literally feel him buzzing because of the thought of seeing him again.

-Okay baby, see you in two weeks. I’ll stay for a week then – he said as we were saying goodbye. My knees went wobbly, my blood was pounding in my ears and I was thinking “this is the moment, I have to do it now”.

-Ahm… Actually – I started but failed to go on.

-Yes? – he asked, looking for the boarding pass in his phone.

-Nothing. I just hope we’ll speak before that – I said and gave up.

-Of course we will. Where does that come from? – he asked, putting his phone away and looking straight into my eyes, sensing there was something else but not knowing what.

-Oh don’t mind me. Have a lovely flight! – I tried to look cheerful but probably with little success.

-What’s wrong? – he asked, searching my face for clues. I felt horrible being scrutinized like that because I was afraid he would ask the big question, the one I had to answer honestly to and there would be no turning back from there. I panicked, just grabbed hold of him and cuddled him really tight, hiding my face and trying to compose myself while being out of his sight.

-I love you so much – I said – It was just really overwhelming to see you after such a long time.

-I love you, too. And I know it was long, will try to work out a better schedule, okay? – his voice was so gentle and kind, I had tears in my eyes again. He took my chin and lifted my face up to look at him – Gyombi, why are you crying?

-Just let me cry, okay? Sorry…

-Of course you can but people don’t cry for no reason. Especially not you. I would like to know the reason.

-I find it extremely hard to say goodbye this time – I said which wasn’t a lie but was only part of the truth.

-I’ll call you when I get back and next time will stay for a week. Come here – he said and hugged me to his chest, holding me there for a while. I collected myself and let go saying he really should go now otherwise he would miss his flight. So he kissed my cheek and waved goodbye then started walking towards the gates.

I sat in my car and cried for about ten minutes. I was seriously wondering how on Earth I would survive the following two weeks in this state of mind. By letting go of the mind and staying present would have been the correct answer but as I was just living through my greatest personal dread of losing the man I love, I found it very challenging to even try. Then I took a step back to have a look and decided to let myself go into it. If you can’t stop it, live it – I thought and that was what I did for the following two weeks. It doesn’t mean I was lying in bed in depression, far from it, I did a lot of work and went out to meet friends but I stopped resisting living my pain and accepted the fact that this was a period in my life when I would be miserable from time to time.

Finally it wasn’t even two weeks, only 12 days cos he was back on the second Friday, about to stay for a whole week. I didn’t know what to expect and I really wasn’t sure how I would react to anything. He took a late night flight on Friday which meant that he arrived way past midnight. The girls were away again for the weekend and I was waiting for him at the airport with sweaty palms, a frantically beating heart and jelly legs. He was looking fabulous, wearing a big smile and some fresh tan on his skin. I went to embrace him and the second I closed my arms around his warm body all my pain seemed to have vanished. He was a drug.

  • Add Your Comment