Mind? The gap – 2. könyv, 22. fejezet – A döntés

Scroll down for English!

22.

A döntés

Valamiféle kábulatban vezettem haza, hogy most újra itt van velem, ő pedig egész úton mesélt, időről időre ásítozva egy kicsit. Olyan őrülten késő volt, hogy a szorongató kérdés, hogy szexelünk-e vagy sem, pillanatnyilag teljesen kikerült a képből. Percek alatt elkészültünk alváshoz és összebújtunk, én odakucorodtam a nyakához, ő pedig finoman simogatta a hajamat és pillanatok alatt elaludtunk. Én ébredtem először reggel, felé fordultam, csak néztem a szép arcát és arra gondoltam, vajon miről álmodhat. Megérezhette, hogy nézem, mert pár perc múlva kinyitotta a szemét és rám mosolygott. Megcsókoltam és megöleltem, aztán mélyen belenéztem abba a csodás szemébe, messze az arcán túl, egészen a lelke legmélyére, ahol olyanokat láttam, amiknek talán még ő maga sem volt tudatában. És ott láttam a választ arra a kérdésre, amit még nem is öntöttem szavakba. Hirtelen tudtam, hogy ez az a pillanat és azt is tudtam, hogy képes leszek őt elengedni.

-Jó reggelt – mondta lágyan.

-El kell, hogy engedjelek, Gyönyörű – mondtam és abban a másodpercben, ahogy a szavak kiestek a számon, megérkeztek a könnyeim is. Olyan volt, mintha egy varázsigét ejtettem volna ki.

Ledermedt. Maga elé nézett a takaróra, nem mozdult, nem válaszolt, még csak nem is lélegzett láthatóan. Nagyjából egy percig maradt így, ami nagyon hosszú idő egy ilyen helyzetben. Aztán nagyon sóhajtott és rám nézett.

-Nem vagy boldog, ugye? Már vártam, azt hiszem – mondta és lassan könnyek kezdtek gyülekezni a szépséges szemeiben. A cseppek olyanok voltak, mint csodás, kék gyémántok.

-Már nem vagyok ebben boldog és szerintem te sem. Nem tudunk visszafelé haladni. A párkapcsolatok csak egy irányba működnek – kinyúlt, hogy megérintse az arcomat, de én megragadtam és magamhoz húztam. Így, ahogy körülvett az illata, átölelt a karja, végre teljesen utat mertem engedni a bánatomnak, úgy kezdtem zokogni, mint aki sosem hagyja abba és ő is elsírta magát. Utoljára akkor láttam így sírni, amikor dobta őt az a férfi, aki most nagyon boldog lesz, hogy a vártnál sokkal előbb visszakapja. Tudtam, hogy őszintén megviseli, mert tényleg valami egészen különleges volt kettőnk között, de azt is tudtam, hogy már kész továbbrepülni, nekem pedig ki kell kerülnöm a bűvköréből. Egymás karjában sírtunk egy ideig, egészen összevizeztük a másik pólóját. Amikor már újra tudtunk beszélni, megkérdezte:

-Miért? Tudom, hogy még mindig szeretsz. A… szexről van szó?

-Részben. Nagyrészt. Nem tudok megbirkózni ezzel a vággyal bennem, tudva, hogy te már nem érzed. Nem tudok azon változtatni, hogy állandóan vágyom rád, de tudni, hogy te nem, rettenetesen kellemetlen és baromi zavarban vagyok tőle folyamatosan, mert utálnám, ha elvárásnak éreznéd, ezért mindig figyelnem kell, hogy nehogy kimutassam. Az igazság az, hogy együtt tudtam volna élni ezzel, ha így kezdjük el. El tudtam volna fogadni úgy is ezt a kapcsolatot, hogy teljesen szexmentes, hogy csak a személyes varázsod, a társaságod öröme miatt vagyok benne, csak együtt lógni veled, soha még csak nem is gondolni semmi többre. Egy teljesen másféle kapcsolat lett volna, de azt is imádtam volna. De most már nem tudom, mert megvolt az is és fantasztikus volt. Már nem tudok visszamenni. De talán még ennél is sokkal fontosabb, és nem tudom, hogy ennek tudatában vagy-e, de te most csak vele akarsz lenni és nem velem. És ez abszolút érthető.

-Gyömbi – mondta, de nem tudta folytatni. Nem akart hazudni, hála Istennek.

-Tudom – mondtam és letöröltem az arcát, miközben az én könnyeim még folytak – Menj haza. Menj vissza hozzá.

-Régebben nem volt ellene kifogásod. Azt gondoltad, hogy működhet így. Mi változott? – kérdezte és azt gondoltam, ő is tudja a választ, de velem akarja kimondatni. Mindig én voltam a rossz zsaru, aki kimondja a kellemetlen dolgokat.

-Átléptünk egy határt, Gyönyörű. Már nem az a két ember vagyunk, mint akkor voltunk. Azóta gyakorlatilag hozzánk költöztél. Azon a szinten lehetett volna osztozni rajtad, de ezen nem lehet és oda már nem tudunk visszamenni. Akkor is csak átmeneti lett volna, úgyis. Az elköteleződés egy döntés eredménye és te meghoztad ezt a döntést és én mindig hálás leszek azért, hogy megtapasztalhattam az elköteleződésedet. Elképesztő volt. De most már vidd máshova, egy olyan valakihez, aki állandó partner lehet, de ebbe a képbe én már sehol sem férek bele.

Még mindig sírtam, de a tüze már elmúlt, beköltözött a béke és a szeretet vette át az irányítást. Ő viszont teljesen szét volt esve és eléggé szívet tépő volt őt így látni, különösen tudatában a szakítás okának, ami egy gyönyörű, ígéretes kapcsolat kibontakozása volt az életében.

-Hé, te hagysz el engem valaki másért, nem fordítva – mondtam, próbálva lazítani a hangulaton, hátha akkor maga mögött hagyja ezt a fájdalmat. De még nem volt rá kész, hogy továbblépjen.

-Tudod, már azzal az első öleléssel megnyertél magadnak, amit az interjúnk után adtál. Valahogy annyira mély volt, teljesen zavarba hoztál vele, tudom, hogy észrevetted, de aztán még többet akartam belőle. Szeretve éreztem magam tőle, úgy, ahogy ritkán éltem még meg – mondta, még mindig szipogva, miközben zsebkendőért nyúlt.

-Mindig úgy foglak majd megölelni, mert mindig pontosan így foglak szeretni. El sem tudom képzelni, hogy ne szeresselek, majdnem azóta az életem része, hogy az eszemet tudom – mondtam – de most a helyére kell kerülnie. Az én fejemben. Tudod, hogy értem, ugye?

-Tudom. És igazad van. De akkor is, mindig olyan szomorú, amikor egy kapcsolat véget ér, nem?

-Számodra nem kéne, hogy az legyen. Megtaláltad a trópusimadaradat – mondtam és mosolyogtam – de persze értem, mire gondolsz. Mindig többet akarunk, nem igaz? Mindent akarunk. De nem kaphatunk meg mindent.

-Szívszorító – a szeme még mindig könnyes volt, de már nem sírt.

-Szerintem te szereted a dolgokat szomorú szemszögből látni. Valószínűleg köze van ennek ahhoz, hogy rák vagy, a zodiákus legnagyobb mártírja.

-Nem vagyok mártír! – mondta hevesen.

-Tényleg nem? De egész jó vagy szenvedésben, nem? – mosolyogtam a szenvedélyes tiltakozásán és közben nagyon örültem, hogy bejött a próbálkozásom, hogy kimozdítsam az önsajnálatból – “A kétségbeesés is tud eufórikus lenni.”

-Tényleg tud! Ezzel meg mi a baj?

-Semmi, nyugi. Azért ismerem fel a jeleket, mert én is az vagyok. Sőt, az anyám, na ő aztán akár taníthatna is a Mártíromság Egyetemen.

-De te nem is vagy rák!

-Pontosan. El tudod képzelni, mekkora tehetség kell ahhoz, hogy anélkül tudjam hozni a szintet, hogy a megfelelő csillagjegyben születtem volna? De ez az idézet tőled nagyon árulkodó, ezért jegyeztem meg.

-Szerinted túl komolyan veszem magam? – kérdezte.

-Minden komolyság túl komoly, de nem csak te, mindannyian ezt csináljuk. Valójában az egész csak egy játék, mi pedig játszani jöttünk. Nem lenne szabad komolyan venni. Én elkezdtem teljesen elhervadni most itt, az utolsó néhány hétben, mert tudtam, hogy el kell engednem téged, de azt hittem, nem leszek rá képes. Már halogatom egy ideje, csak hogy hosszabb legyen a szenvedésem. És tökéletesen tudatában voltam, az első naptól kezdve, hogy így lesz vége. Most meg annyira megkönnyebbültem és nem azért, mert szívtelen vagyok, vagy mert már nem szeretlek. Nem, de egy ideje már nem voltam ebben boldog és az ember minél tovább marad egy helyzetben, ami nem teszi boldoggá, annál kevésbé érzi magát fontosnak. Valószínűleg a legnagyobb erény az a képesség, hogy az ember felismerje, mikor kell valamit elengednie.

-Gyömbi, maradhatok az ügyfeled? Vagy az úgy nagyon nehéz lenne?

-Ó nem, épp ellenkezőleg! Imádnám, ha az ügyfelem maradnál. Mikor folytathatjuk? Annyira szépen haladtál, kicsit csalódott is voltam, amikor abbahagytuk az üléseket.

-Nem hagytuk abba, csak egy kis időt kértem, mert túl mozgalmas volt az életem. De nagyon szeretném folytatni. És van még valami…

-Igen?

-Meséltem neki az üléseinkről és nagyon érdekelte az egész. Túl nagy kérés lenne, hogy esetleg ő is csatlakozhasson? – kérdezte.

-Nem. Örülnék neki. Hozd el őt is.

-Fantasztikus, köszönöm. De fizetünk érte. Sőt, ő fog fizetni, hogy ne érezd azt, hogy nekem bármi közöm van hozzá – mondta és nagyon eltökéltnek tűnt. Rendben, gondoltam. Fizessen csak, úgyis tartozik nekem azért, hogy önként lemondok a javára a legnagyobb kincsről. Remélem, vigyázni fog rá.

-Oké. Majd szólj, hogy mikor lenne jó az első mindkettőtöknek.

-Tényleg értékelem – mondta és annyi érzelemmel ölelt meg, hogy egy pillanatra alig kaptam levegőt, úgy túláradtak bennem is az érzések. Ahogy újra megéreztem az illatát és a testét hozzám érni, az visszahozta a gondolatot, hogy valószínűleg ez az utolsó alkalom, amikor ilyen meghitt helyzetben vagyok vele, így megint sírni kezdtem. A melléhez ölelt és simogatta az arcomat és éreztem, hogy őt is megérinti ez a hangulat, de nem sírt, csak nedvesen csillogott a szeme. Aztán nagyon finoman megcsókolt és nem tudom felidézni, hogyan, de fura módon lassan és szelíden belesodródtunk a szeretkezésbe, anélkül, hogy teljesen tudatába kerültünk volna. Inkább olyan volt, mintha csak nagyon szeretetteljesen vigasztalni próbálnánk egymást és közben egyszerűen, természetesen történt meg, ahogyan az ember teret enged annak az alapvető vágynak, hogy megossza magát a másikkal, ami ezen a módon tudott megnyilvánulni a legkönnyebben. Varázslatos volt és én nagyon hálás voltam érte, mert tudtam, hogy ez az utolsó alkalom és az utolsónak ilyen gyönyörűre sikeredni igazi áldás volt. Úgy tűnt, ugyanolyan hangnemben fejeztük be, ahogyan el is kezdtük. Stílusosan szólva.

 

22.

I drove home in some kind of daze of having him with me again, he was chatting about this and that all the way, yawning every now and then. It was so crazy late that the pressing question of having sex or not having sex was momentarily completely out of the way. We got ready for bed in a few minutes and cuddled up, me snuggling up to his neck, him gently stroking my hair and went to sleep in no time at all. In the morning I woke up first and turned towards him, looking at his beautiful face, wondering what he might be dreaming about. He must have sensed me because only after a few minutes he opened his eyes and smiled at me. I went to kiss and hold him, then looked deep into his gorgeous eyes, way past his face, well into the depth of his soul and everything inside him even he might not be aware of. And I saw my answers there to the questions I’d not even put into words. Suddenly I knew this was the moment and I was also aware that I would be able to let him go.

-Good morning – he said softly.

-I have to let you go, Gorgeous – I said and the minute the words were out, my tears arrived. It was almost like saying a magic spell.

He froze. Looked ahead of himself at the blanket, not moving, not answering, not even breathing visibly. He stayed like that for about a minute which is a really long time in a situation like this. Then he took a deep breath and looked at me.

-You’re not happy, are you? I could see it coming – he said and slowly tears started gathering in his amazing eyes. The drops looked like wonderful blue diamonds.

-No, I’m no longer happy in this and I don’t think you are. We just can’t reverse. Relationships only work one way – he reached out to touch my face but I grabbed him and pulled him to me. With his smell surrounding me, his arms holding me I finally let go and started crying like I would never stop and he did as well. Last time I saw him cry like this was when he was dumped by the man who would be really glad to have him back a lot sooner than expected. I knew he was genuinely upset because we did have something quite extraordinary here but I also knew he was now ready to fly on and I had to get out from under his spell. We cried in each others’ arms for a while, getting our t-shirts wet with our tears. When we were able to talk again he asked:

-Why? I know you still love me. Is it…sex?

-Partly. Mainly. I can’t deal with this desire in me knowing that you don’t feel it anymore. I can’t help wanting you constantly and being aware that you don’t just makes me feel so awkward because I’d hate for you to feel it was expected so I always have to watch myself not to show it. I could have lived with it, had we started it off like this, I could have accepted being in this relationship without sex, just being with you for the pure pleasure of your company, just spending time together, not even going there, ever. It would have been a completely different thing, and I would have still loved it. But now I can’t do it because we used to have it and it was fantastic. But also, probably even more important than that, I don’t know if you’re aware but now you just want to be with him and not me. And it’s perfectly understandable.

-Gyombi… – he said but couldn’t go on. He didn’t want to lie, thank God for that.

-I know – I said and wiped his face while my tears were still flowing – Go back home. Go back to him.

-You used to be okay with it, you used to think it would work. What’s changed? – he asked and I thought he knew the answer but wanted me to say it. I was always the bad cop, saying difficult things out loud.

-We crossed a line, Gorgeous. We are not those people anymore. You basically moved in with us. You could have been shared on that level but not on this one and we can’t go back. It would have only been temporary, anyway. Commitment is a choice and you made that choice and I will always be grateful for having experienced your commitment. It was amazing. Now take it somewhere else, to someone who can be a permanent partner but I don’t fit into that picture, anywhere.

I was still crying but the heat was gone, peace was setting in and love took over. He was in bits though and it was quite heartbreaking to see him like that, especially knowing the reason for the whole break up which was a promising, beautiful relationship developing in his life.

-Hey, you are leaving me for someone else, not the other way around – I said, trying to bring some lightness into the mood so he would leave this pain behind. But he wasn’t ready to move on.

-You know, you got me with that first hug at the end of our interview. It was so deep, I got really embarrassed, I know you noticed, but I wanted to have more of it. I felt loved, the way I’d not often felt before – he said still sniffing, reaching for a tissue.

-I will always hug you like that because you will always have that love from me. I can’t even imagine not loving you, it’s been part of my life almost as long as I can remember – I said – but it needs to be placed within definite bounds. In my head, that is. You do understand, don’t you?

-I do. And I know you’re right. It’s just always so sad, the end of a relationship, isn’t it?

-For you it shouldn’t be. You found your tropicbird – I said and smiled – but of course I know what you mean. We always want more, don’t we? We want everything. But we can’t have everything.

-Heartbreaking – he said still with wet eyes but he had stopped crying.

-I think you like looking at things from a sad point of view. It probably has to do with you being a Cancer, the biggest martyr of the zodiac.

-I’m not a martyr! – he said heatedly.

-Are you not? You’re pretty good at suffering, aren’t you? – I smiled at his passion and was glad my attempt of moving him out of his self pity worked – “Despair can be euphoric”

-It can! What is wrong with that?

-Nothing, relax. It takes one to know one. I’m one of them as well. My mother, she could teach at Martyrdom University.

-But you’re not even a Cancer.

-Exactly! Can you imagine how good I am if I can do it without being born the right sign? But this quote from you was a revealing phrase, that’s why I noted it.

-Do you think I take myself too seriously? – he asked.

-Anything is too serious and it’s not only you, we all do it. It’s all just a game, we are here to play. It’s not supposed to be taken seriously. I started fading away just now, the last few weeks because I knew I’d have to let you go and I thought I wouldn’t be able to. I’ve been putting it off just to make my suffering last longer. And I was fully aware, from day one, that it would end like this. Now I feel so relieved and it’s not because I have no heart or because I stopped loving you. No, I’ve not been happy for a while and the more one stays in a situation that isn’t making one happy, the more one starts feeling unimportant. It’s probably the biggest virtue to realize when to let something go.

-Gyombi, can I still stay a client? Or would that be too difficult?

-Oh no, quite the opposite! I would love you to stay a client. When can we go on? You were doing really well, I was disappointed when we stopped with the sessions.

-We didn’t stop, I only asked for a little time out as life was getting too hectic. But I would love to go on. And there is something else…

-Yes?

-I told him about them, about our sessions and he was very intrigued. Would it be too much to ask that he could join in as well? – he asked

-I would love it. Bring him.

-Fantastic, thank you. But we will pay. In fact, he will so you don’t have to feel it’s got anything to do with me – he said and looked determined. Fine, I thought. He can pay, he owes me anyway for willingly letting go of the biggest treasure. I hope he’ll look after him.

-Okay. Let me know when the first one would suit both of you.

-I appreciate it – he said and cuddled me with so much affection I could hardly breath from being overwhelmed. Smelling him again and feeling his body brought back the thought of this probably being the last time I was so intimate with him and I started crying again. He was caressing my face, holding me to his chest and he was touched as well, though he didn’t start crying but I could feel it and his eyes looked wet. Then he kissed me so deliciously and I still can’t recall how, but some strange way we slowly and gently drifted into making love, weirdly without being fully aware of it. We were kind of comforting each other with a lot of tenderness and it just happened organically like the ultimate way of yielding to the desire of sharing ourselves with the other one. It was magical and I was very grateful for it because I knew this was the last time and for the last time to be that stunning was a real bliss. We seemed to have finished it off on the same note as we started it. Pun intended.

  • Add Your Comment