Brit kutatók felfedezték, hogy a hosszú távon működőképes kapcsolatok elsődleges feltétele a megfelelő önismerettel rendelkező, egymás felé elfogadással és megértéssel forduló két ember – hitted volna?
Ahogy beszélgetek az emberekkel, sokszor tapasztalom, hogy kiverem a biztosítékot azzal, amikor kijelentem, hogy imádom megélni a szerelmet. A legtöbben ugyanis úgy vélekednek a szerelemről, mint valami rajtunk kívül álló, igencsak félelmetes erőről, ami ott lapul valahol a sarkon túl, hogy aztán a legalkalmatlanabb időpontokban, egy totálisan nem megfelelő ember képében vesse ránk magát, kihúzva a lábunk alól a talajt. Mi szenvedő áldozatává válunk, kiszolgáltatottak leszünk és minden hatalmunkat elveszítjük az életünk irányítása felett. (Aligha kecsegtető kilátások, ezt megértem.) Erről természetesen a másik személy tehet, hiszen belé lettünk szerelmesek, vagy az a köcsög Ámor, aki felelőtlenül lövöldözget a szaros nyilával. De a lényeg az, hogy mi játékszerei vagyunk egy tőlünk teljesen független történésnek, amit aztán szenvedéssel élünk meg.
Nos, szerintem nem így van. A szerelem bennem van, sőt, úgy is mondhatnám: én vagyok a szerelem, ahogyan a szeretet is. Bennem él, hiszen abból vagyok, ez az én végső esszenciám. Ahogyan a tied is, akár tudatában vagy ennek, akár nem. Legfontosabb célunk, amiért idejöttünk, hogy megtanuljunk feltétel nélkül szeretni és ebbe bizony a szerelem megélése is vastagon beletartozik.
A bennem élő és viruló szerelmet pedig pontosan arra fogom vetíteni, akire csak akarom.
Az, ha első ránézésre egy arra totálisan alkalmatlan ember iránt esek szerelembe, nem a sors kegyetlen fintora, mint ahogyan semmi más sem. Nem egy dörzsölt, kicsit gonosz, botrányosan szar humorú, kártyáit ravaszul keverő Kaporszakállú üldögél ott fönt és próbál némi pikantériát csempészni a szánalmas kis életébe azáltal, hogy úgy dönt, én éppen abba szeressek bele. A választásom én vagyok, tehát az, hogy kit választok ki erre, engem tükröz.
Innen nézve pedig már egyszerű belátni, hogy nincs is olyan, hogy alkalmatlan, hiszen én választottam és nem véletlenül. Pont azt tudom rajta keresztül meglátni magamban, amit a legjobban kell abban az adott pillanatban. Az egyik legnagyobb tükör az életben az az ember, aki iránt szerelmet érzek.
A szerelembe esés „élménye” egy olyan energialöketet ad az embernek, amitől képes megélni a jelen pillanat gyönyörűségét, agyalás, egós játszmák nélkül.
A szerelmesek csak a szépet látják a másikban, nem azért, mert tökéletesek lesznek hirtelen, hanem azért, mert ott vannak a jelenben és azt látják egymásból, ami valójában vagyunk: a végtelent, a szeretetet. Nem pedig a magunkkal hozott és utunk során tökéletesre fejlesztett védelmi módszereinket, álarcainkat, önátverő hazugságainkat és falainkat. Ezért van az, hogy szinte minden kapcsolat zátonyra fut, mert amikor ez az energialöket kezdi kifutni magát és már egyre ritkábban tudjuk megélni a jelent a párunk mellett, elkezdünk egyre többet figyelni a hiányosságokra és úgy érezzük, ő változott meg. Eddig boldognak éreztük magunkat mellette, most pedig egyszer csak már nem, hát nyilván ő lett más.
Egyre több figyelmet kap az, hogy mi nem tökéletes, mi nincs, min kéne változtatni – természetesen a másiknak, azért, hogy az nekünk jó legyen. De ez már nem a szerelem – ez már csak elvárások sorozata.
Ha azt hisszük, a másik felelős azért, hogy mi boldogok legyünk, a saját kapcsolatunk sírját ássuk éppen gőzerővel. Egyetlenegy ember van ezen a világon, aki felelőssé tehető azért, hogy én boldog vagyok-e vagy sem: ÉN.
Nem a férjem, a gyerekem, a szüleim, vagy az a rohadék, aki megbántott és összetörte a szívem, nem a főnököm, aki kirúgott, nem az üzleti partnerem, aki átvágott még csak nem is a Soros; egyedül én. Amíg ezt nem vagyok képes elfogadni és levenni a mérhetetlen terhet a páromról, hogy rajta múlik az én boldogságom, sosem fogom azt megtalálni. Sem a boldogságomat, sem a megfelelő partnert hozzá – legalább is nem hosszú távon.
A szerelem pedig nem fér meg az elvárásokkal, ők ketten nagyon rosszban vannak egymással. A célunk a teljes elfogadás, amiben nincs helye kimondott vagy kimondatlan feltételeknek.
Szeretlek, ha több időt töltesz velem. Szeretlek, ha többet keresel. Szeretlek, ha te is akarsz gyerekeket. Szeretlek, ha nem jársz el a fiúkkal, ha felhagysz a hobbiddal, ha leviszed a szemetet, ha megtanulsz főzni, ha átvállalod a feladataim egy részét, ha elmondod minden nap, hogy te is szeretsz – mindannyian csináljuk, vagy csináltuk ezt. Aztán csak ülünk és várjuk az eredményt, ami szerintünk a teljes elfogadás és feltétel nélküli szeretet kéne, hogy legyen attól az embertől, akinek mi támasztottunk feltételeket ahhoz, hogy szeressük őt. És csodálkozunk, hogy nem jött be, de legalább el lehet mondani, hogy minden pasi érzelmi nyomorék, meg minden nő kurva, akinek csak a lóvé kell. Hogy a férfiak semmiben nem segítenek és minden feladatot a nőkre hagynak, mert olyan bénák, a nők pedig egytől egyig elsárkányosodnak és leamortizálódnak néhány év alatt.
Lehet a nőket hibáztatni, hogy kiherélik a férfiakat és fordítva: lehet a férfiakat hibáztatni, hogy töketlenek és mellettük képtelenség nőnek lenni, mert minden teher a nőkön van, ahelyett, hogy elkezdenénk arra figyelni, hogy milyen érzelmi munícióval lépünk bele abba a kapcsolatba.
Vajon mit várunk tőle? Azt, hogy végre ne egyedül kelljen helyt állnunk a mindennapi taposómalomban? Azt, hogy valaki nagyon-nagyon szeressen minket? Azt, hogy megmutassuk végre a világnak, hogy mégsem vagyunk semmire valók, mert lám, mégiscsak kellünk valakinek? Azt, hogy a szüleink elbaszott házassága miatt bennünk van a kényszer, hogy megmutassuk, hogy kell ezt és akkor sem fogunk elválni, ha a mienk sokkal rosszabb, inkább csinálunk magunknak valami szuper kis betegséget?
Egyetlen céllal lenne szabad csak belépni bármilyen kapcsolatba: a szeretni akarás vágyával. Elfogadással, feltétel nélkül. Önmagunk és a párunk felé is. Ehhez viszont alapvető a megfelelő önismeret, tehát mindenekelőtt induljunk el befelé. Aztán vetítsük csak nyugodtan a bennünk levő szerelmet szabadon, mert ez az egyetlen, aminek értelme van. Itt és most.
