Elfekvő paradicsomok és az egyedüllét

Ahogy ma délelőtt lementem a “veteményeshez” leszedni a frissen érett paradicsomokat a reggelimhez, eszembe jutott, milyen nagy utat tettek meg ők, akik márciusban még apró magocska formájában kerültek bele a vizes vattával kibélelt tejfölös pohárba, majd néhány hét múlva földbe bújtattuk őket Emmával, május végén pedig végső lakhelyükre költöztek, a frissen felásott kertbe. Mivel életemben először csináltam ilyet, teljesen felkészületlenül ért, hogy ezek milyen hatalmasra képesek megnőni, és ezzel arányosan a súlyuk is messze meghaladja azt, amit egy kis bambusz karó még könnyedén meg tud támasztani, így mostanra nagy részük a földön fekszik, amitől a szívem szakad meg. De pillanatnyilag nem tudok rajtuk segíteni, mert újra karanténban vagyok, így nem mehetek el fém növénytámasztékot vásárolni, hogy kiköthessem őket. (Ha valaki erre jár, bedobhatna néhányat 😃)

Igen, idén nyáron másodszor találtam magam két hét karanténban, mivel Emmáért én mentem vissza Angliába, hogy hazahozzam. Úgy gondoltuk, neki úgyis majd otthon kell maradnia, nyilván nekem is, mivel egy háztartásban élek vele, tehát semmiképp nem úszom meg a második kört, akkor természetes, hogy én megyek érte és nem az apja hozza, aki nem engedheti meg magának, hogy két hetet itt töltsön. A határátlépésnél Budapesten azonban kiderült, hogy ő, mivel csak 11 éves, mentesül a házi karantén alól, én viszont nem, igaz ez annak ellenére is, hogy egy lakásban élünk és még csak nem is a Southfork Ranch az otthonunk, de arra felhívták a figyelmet, hogy a lakáson belül tartsunk egymástól két méter távolságot. Szinte látom ezt a gyakorlatban. Így alakult ki az a számomra igencsak faramuci helyzet, hogy a gyerek, aki közel egy hónapot töltött Angliában, járt ezer helyen, most szabadon jön-megy itthon, én pedig, aki ebben a körben a reggeli géppel mentem Londonba, majd el sem hagyva a repteret, mert Emmát édesapja leszállította délután, rögtön jöttem is haza, itthon kell maradjak a piros cetlivel az ajtómon két hétig. Ha valaki érti ebben a logikát, tegye már meg, hogy elmagyarázza nekem kommentben, “gyengébbek kedvéért” jeligére.

Viszont mivel mindig mindennek értelme van, azt kell mondjam, hogy ennek is. A rengeteg itthon töltött szabadidőnek köszönhetően elkészült ugyanis életem első regénye, amit számomra egészen elképesztő módon kevesebb, mint két hónap alatt sikerült megírnom. Angolul. Ez az oka a teljes eltűnésnek is, egész egyszerűen nem volt másra kapacitásom. Nem annyira idő vagy energia tekintetében, hanem sokkal inkább abban az értelmében, hogy olyan mélyen éltem a sztoriban, hogy két sor erejéig sem tudtam belőle kitekinteni. (Egyedül London volt kivétel, az itt megjelent kis szösszenet erejéig.) Ezzel egy időben felismertem azt is, hogy milyen hihetetlenül élvezetes angolul írni, végtelen öröm volt az alkotási folyamat és egyben megmutatta azt is, hogy sokkal magasabb fokon áll a nyelvtudásom, mint eddig hittem. Közben időről időre felbukkant persze némi kellemetlen érzés, hogy ide milyen régen nem írtam semmit, de az összes jel abba az irányba mutatott, hogy első körben az a dolgom, hogy a készülő könyvemre koncentráljak, minden egyes porcikámmal.

Az élet küldött nekem olyat is, aki ebben maximálisan támogat és segít, mert megismerkedtem egy lánnyal, aki végig benne volt velem, fogta a kezem és nagyon várta a folytatást, így pont annyi noszogatást kaptam tőle, hogy tényleg kezeljem prioritásként és haladjak a legjobb tudásom szerint, de nyomást ne érezzek. Ha ő nincs, még nem lenne kész, ez tuti. Nem beszélve arról, hogy milyen csodás állandó visszajelzést kapni menet közben, hogy aki kívülről nézi a történetet, vajon annak is ugyanaz jön-e át, mint amit az ember íróként át szeretne adni. Szóval nagyon hálás vagyok neki és természetesen ennek sincs itt vége, mert hozott egy fantasztikus ötletet is magával egy másik könyvre, aminek azonnal neki is fogok kezdeni. Szintén angolul.

A napokban elkezdtem munkát is keresni, aminek még a gondolata is teljes elutasítást váltott ki belőlem egészen addig, amíg nem láttam a könyv végét. De így, hogy már befejeztem, megjött a kedvem is ahhoz, hogy újra elmenjek valahová dolgozni, új közösségbe tartozzak, új embereket ismerjek meg, új kihívásokkal nézzek szembe – amit nyilván elég erősen motivál az is, hogy a dugipénzem csúnyán elkezdett megfogyatkozni itt a közel fél év alatt. Még szerencse, hogy legalább paradicsomra nem kell költenem a nyáron. Amennyiben szegények túlélik a földön fekvést, mert rengeteg gyümölcs van rajtuk. A fügefa az első karantén teljes két hete alatt látott el napi 4-5 szem terméssel, ami isteni, mert az egyetlen nehézkes dolog, amikor az ember nem mehet rendszeresen vásárolni friss zöldséghez és gyümölcshöz jutni. Minden mással fel lehet készülni, van kamra, fagyasztó, és UHT tejből is bespájzolhat, akinek igénye van rá, de a friss dolgok nem bírják ki két hétig, ugye. Sajnos most pont nem érik a füge, van rajta még egy komolyabb adag, de annak még legalább két-három hét kell, hogy megérjen. (A növénytámasz  mellé némi gyümölcsöt és zöldséget is hozhat, aki úgyis erre jár😉)

Az egyedüllét méregtelenítő hatású, ezt most újra felfedeztem. Mindkét gyerek máshol van, így csak magammal töltöm ezeket az időket és igen, hallgatni arany. Van valami nagyon különleges abban, amikor csak az erkélyről, sok méterről látok embereket és hosszabb időn keresztül úgy oltom le este a villanyt, hogy minden mondatra emlékszem, amit a nap folyamán kimondtam, mert egy emberrel beszéltem csak telefonon. Mélyülnek a gondolatok, a kiejtett szavak nem szállnak azonnal tovább valahová, hanem ott lebegnek még körülöttem egy ideig, amíg átélem és feldolgozom őket. Ha lehetne, szívesen beneveznék évi egy-két ilyen karanténra, egyedül, elzárva egy lakásban a továbbiakban is. De ki tudja, mit hoz a jövő, még ez is megtörténhet.

A paradicsomokkal valamiféle rokonságot érzek mindenesetre, én is máshonnan indultam márciusban, amihez képest messzire jutottam, bár az én utam nem olyasmi, amit látni vagy különösebben érzékelni lehetne kívülről. Ők látványos változásokon mentek keresztül, nőttek, erősödtek, virágoztak, most pedig gyümölcsöt érlelnek. Nagyjából bennem is ugyanezek zajlottak le az elmúlt néhány hónapban, de az sokkal kevésbé látványos, ráadásul ennek az eredményét megenni sem lehet. De abban azért verem őket, hogy nekem nincs szükségem fém karóra, hogy egyenesen állva maradjak.

 

    1. Rózsa Róbert 2020.09.07.
      • kiskolibri 2020.09.07.
    2. Rózsa Róbert 2020.09.08.

    Add Your Comment