Érintésmentes házhozszállítás

Mindig is tudtam, hogy más vagyok. Nem egy kognitív folyamat szavakkal megfogalmazható eredménye volt ez a tudás, inkább valami olyan el nem nyomható érzés, amiről sosem vagy képes elfeledkezni, bármennyire is szeretnéd. Mindig veled van, ott, valahol az agyad hátsó, előled is általában rejtett részében, de mégis egyfajta megcáfolhatatlan bizonyossággal suttogja a füledbe a tagadhatatlant. Te pedig egy idő után már nem vitatkozol vele, mert tudod, hogy csak magaddal vitáznál és sajnos igazad van.

Az emberek általában azzal vannak elfoglalva, hogy a szülőknek milyen borzalmasan nehéz a kamaszgyerekekkel. Biztosan így is van, bár magam nem vagyok szülő, de hiszek nekik. Ennek ellenére, mégis azt mondom, csak egy napig próbálnának meg meleg kamasznak lenni egy nagyrészt hetero világban, máris megtudnák, hol lakik a Jóisten. Olyan hálával tekintenének az életükre, amikor az visszatérne a “normális” kerékvágásba, amit most elképzelni sem tudnak. Ugyanis meleg kamasznak lenni gyötrelem. Nekem úgy sikerült túlélni viszonylag tűrhetően ezt az időszakot, hogy igyekeztem egyetlen perccel sem tölteni többet a való világban, mint amennyit nagyon muszáj. Teremtettem egy saját, önálló kis életet a fejemben és abban éltem, többé-kevésbé kiegyensúlyozottan. Az igazi életemet csak átmenetileg és felületesen látogattam: csak annyira, amennyire abszolút elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a teljes egészében magával elfoglalt, közönyös külvilág ne vegye észre a hiányomat – hogy nehogy valami diliházba vitessenek. De mivel valójában, mélyen senki nem foglalkozott velem, mint ahogy mással sem, csak saját magával, szerencsésen megúsztam az egészet. Akkor tapasztaltam először, milyen iszonyatosan könnyű átverni bárkit azzal, hogy begyakorolsz olyan mondatokat, amiket az emberek szeretnek hallani és a megfelelő pillanatokban felváltva szajkózod őket. Senki nem akar a felszín mögé nézni, mert az azzal járna, hogy gondolkodni és érezni kellene, netán még valamit reagálni is, uram bocsá’, döntéseket hozni; ezeket a dolgokat pedig az emberek szeretik elkerülni. Így a legtöbbje tényleg csak a szabványmondatokat várja, hogy megnyugodhasson, valóban minden úgy van, ahogy remélte: sehogy. Interakció kipipálva, a dolog cselekvést nem igényel, lehet menni tovább, vissza, magunkkal foglalkozni.

Pedig nem voltam rossz emberekkel körülvéve, szó sincs róla. A szüleim jó emberek, szeretnek is nyilván, de nem hiányzott nekik még egy gond. Márpedig egy homokos, serdülő fiút elég valószínű, hogy gondnak éreztek volna. Így inkább nem akartak róla tudni, bár meggyőződésem, hogy mindig is sejtették. Erre bizonyíték az is, hogy mennyire kevéssé lepődtek meg, amikor végül mégis bevallottam nekik.

Nem így terveztem. Egyáltalán nem terveztem sehogy, arra gondoltam, amikor egyáltalán elgondolkodtam azon, hogyan lesz majd a jövőben, hogy amint lehet, elköltözöm otthonról, aztán a rengeteg tennivalóra hivatkozva egyre ritkábban látogatom őket. Természetesen a fontos ünnepeket tartom, ha azokat is elhagynám, az bizonyára kellemetlen helyzeteket teremtene, kínos kérdések hangoznának el, nekem pedig arra nincs szükségem. De amíg otthon vagyok karácsonykor, húsvétkor, anyák napján és szülinapok alkalmával, addig minden valószínűség szerint megelégszenek majd a már olyan jól begyakorolt mondatokkal és nyugtom lesz. Úgysem veszik észre máskor a hiányomat.

Kamaszkoromban rengeteget gondoltam a szerelemre, testi és lelki vonulataira egyaránt. Természetesen állandóan kanos voltam, mint minden korombeli. Abban biztos voltam, hogy amint alkalmam adódik rá, nyulakat megszégyenítő módon fogom belevetni magam a testi örömökbe, azonban arról valami miatt meg voltam győződve, hogy igazi szerelemben nekem nem lesz részem, így azt nem is kerestem. Az első fele be is jött: amikor nagyobb lettem, csak azt nem dugtam meg, ami elszaladt előlem és egész jól el is voltam ezzel sokáig, de aztán egyszer csak az öreg Kaporszakállú vicces kedvében úgy döntött, hogy csúnyán rámcáfol, amivel annyira felforgatta a világomat, hogy hosszú idő után először egyszerűen nem tudtam a fejemben futó filmre koncentrálni. Kilökött magából a saját, általam teremtett világom és csak arra tudtam gondolni, amit átéltem.

Fura dolgokra készteti az embert ez az érzés, én is teljesen kivetkőztem magamból. Semmi mással nem tudom ugyanis magyarázni azt, hogy miért döntöttem úgy, meg kell osztanom a titkomat a családommal, ami egészen addig kizárólag úgy fordult meg a fejemben, mint valamiféle zsé terv; egy olyan szcenárió, ami csak akkor történhet meg, ha esetleg már minden más menekülési útvonal kudarcot vallott.

Emberek milliói szidják most a koronavírust, érzik magukat bezárva, korlátozva, töltik a napjaikat félelemben, kilátástalanul és elveszetten. De az én életembe csodás változást hozott ez a járvány, amiért végtelenül hálás vagyok. Nekem elhozta a szerelmet, az elfogadást, az önazonosságot és végre lejátszódott a stáblista is a fejemben futó film végén. Befejeződött, nem lesz már rá szükség többé. Kiszabadultam a saját börtönömből, ahol eddig voltam, pedig az elején pont úgy tűnt, hogy ez szabadít meg a rabságból.

Épp a próbaidőm második hónapját töltöttem a munkahelyemen, amikor egy délutánra rendkívüli értekezletet hívtak össze a főnökök, amin mindenkinek kötelező volt részt venni. Akkor persze már tudtuk, mi lesz ebből. Engem, a többi próbaidőssel együtt nyilván elsőként küldtek el. Teljes letargia vett erőt rajtam. Úgy gondoltam, mikor elhelyezkedtem itt, hogy megvárom, amíg letelik a három hónap és véglegesítenek, majd azonnal elkezdek albérletet keresni, hogy végre elköltözhessek anyuéktól és kedvemre vihessek föl bárkit, aki tetszik. Hatalmas mértékben korlátozza a lehetőségeket ugyanis, ha csak azokra az emberekre csökken le a választék, akik haza tudnak vinni magukhoz. Kocsim nincs, a kivehető szobákra ráment a fizetésem aránytalanul nagy része, mert valahogy mindig csak csórókat sodort az utamba a szél, a nyilvános helyen szexeléstől pedig elment a kedvem, amikor egy édes kiskölyök nézte végig tök csendben az egyik legutóbbi akciómat – amit csak dolgunk végeztével vettünk észre. Szerencsére olyan környéken történt, ahol még sosem jártam és valószínűleg nem is fogok, de akkor is: ha az anyja rájött volna, miért van a gyereke olyan jól el a játszótérhez közeli lépcsőházi beugróban, nem úszom meg ilyen könnyen az egészet. Istennek hála, anyuka olyan elmélyülten dumálgatott anyukatársával, hogy a lebukást megúsztuk, de azóta valahogy nem fűlik a fogam a szabadtéri dugáshoz.

Így az állásom elvesztésével és a járvány terjedésével beláthatatlan időre elhalasztásra került a különköltözésem és ami még ennél is rosszabb: össze lettem zárva napi 24 órában az őseimmel, akiknek fingjuk sem volt róla, mit rejt valójában a felnőtt kisfiuk agya és lelke. Ráadásul egy időre lőttek a pasizásnak is, ami már önmagában elég lett volna ahhoz, hogy teljes depresszióba lökjön. Így indultam neki az első hétnek, aminek a végére olyan mélyre sikerült süllyednem, hogy életemben először még a filmem sem volt elég ahhoz, hogy elviselhetőnek érezzem az életemet. Nem mehettem sehova, anyáék a teljes karanténban hittek. Ők ketten egy héten egyszer beültek a kocsiba és maszkban-kesztyűben elmentek nagybevásárolni, majd azt ettük egy héten keresztül, amit ekkor megvettek. Ha valami kimaradt, akkor így jártunk, egészen a következő heti bevásárlásig. Hiába próbáltam érvelni az egészségügyi séták kedélyjavító és egészségre gyakorolt áldásos hatása mellett, meg sem hallgattak. Nem mész sehova, karantén van – volt a válasz. Én pedig könnyen feladtam, mert igazából magam sem hittem benne, hogy attól jobb lenne. Egyetlen könnyebbség ebben a pokolban az volt, hogy anyuék mindketten otthonról dolgoztak, külön szobákban és gyakorlatilag egész nap, így nem kellett menekülnöm előlük. Ugyanúgy békén hagytak, mint kölyökkoromban.

A második héten aztán egyik nap egy közeli pizzéria szórólapját dobták be a postaládánkba, így aznap estére rendeltem magamnak egy pizzát, mert a képek miatt nagyon megkívántam. Feküdtem a közel két hete be nem vetett ágyamon a lezabált otthoni pólómban, többnapja mosatlan hajjal és testtel, moziztam a fejemben és pont egy szexjelenethez értem, röviden eltűnődve rajta, vajon mekkora az esélye annak, hogy anyuék a következő néhány percben rám nyitnak és meglátnak rejszolni, amikor is csöngettek. Á, itt a pizza! Felugrottam, kimentem érte. Érintésmentes házhozszállítás. A srác letette a lépcsőre a pizzás dobozt és már fordult is el, hogy induljon tovább. Köszi szépen – kiáltottam utána, mire visszafordult és intett. Rámosolyogtam. Ő menet közben lelassította a fordulatot és egy pillanatra a szemembe nézett. Én pedig lefagytam. Megálltam a kapu előtt és csak néztem rá, mint egy kutya a gazdájára. A másodperc törtrésze alatt elátkoztam magam az ápolatlanságomért és csak reméltem, hogy túl messze van ahhoz, hogy megérezze az izzadságszagomat és azt a diszkrét fingot, amit lefelé jövet eresztettem el. A maszk fölött látható gyönyörű szempár tökéletesen egyértelmű üzenetet közvetített. Tetszem neki. Olyan biztosan tudtam ezt, mintha hangosan mondta volna ki. Gyanítottam, hogy a szagok nem értek el hozzá, vagy nem jutottak át a maszkon. Felvettem a pizzás dobozt és visszatértem vele a szobámba. Eldöntöttem, hogy kaja után kitakarítom és megfürdök. Egyszerre szebb lett a tavasz, barátságosabb a szobám, balzsamosabb az esti levegő, ígéretesebb a holnap. Már láttam, hogy az utolsó fizetésem még meglévő része pizzára fog elmenni.

Két nappal később rendeltem újra, de előtte megfürödtem, bewaxoztam a hajamat, a kedvenc farmeremet vettem föl és parfümöt is tettem magamra. Anyuék örültek neki, hogy talán végre kifelé jövök a depressziómból, amikor kivittem a szobámból a két hete felhalmozott tányérokat, bögréket, aztán még ki is porszívóztam. Az ablakból lestem, mikor ér ide, rohantam lefelé, amikor bekanyarodott a ház elé. Mire kiszállt a kocsiból, már ott vártam. Mosolyogva jött felém és köszönt. Nem engedtem, hogy letegye a pizzát, odamentem érte és a szemébe néztem, ahogy átvettem tőle. Ekkor már egészen biztos voltam, hogy ő is kiszúrt magának – mi azonnal felismerjük egymást. Percekig beszélgettünk a kapun keresztül, betartva a két méteres távolságot egymástól, kizárólag semleges témákról, általános dolgokról. De miközben az elhangzott szavak még a legmegátalkodottabb “buziverőben” sem keltettek volna gyanút, a szemeink úgy csipkaszkodtak egymásba, mint kiéhezett szeretők, mikor újra találkoznak a hosszú távollét után. Felolvadtam a pillantásában, cseppfolyóssá váltam és átbugyogtam a kerítés résein, körbeöleltem a lényét, mint anyaméh a magzatot. Tökéletes pillanat volt, ami percekig tartott és én azt kívántam, bárcsak itt állhatnék vele örökre, a járvány közepén, egy kerítés két oldalán, ebben a leírhatatlan összhangban, amikor a ki nem mondott szavak kommunikálnak egymással valami egészen különleges csatornán keresztül. Benne volt ebben még minden egyes csodának az ígérete, amit egy szerelem tartogathat: a kettőnk közös története csak egy vakítóan fehér, üres lap volt még, amire bármit írhatunk és nem kell ehhez más, csak mi ketten. A lineáris időnek ebben a pillanatában állva a leggyönyörűbb a szerelem; a “minden lehetséges” időszaka ez, amikor még nem lebbent fel a fátyol semmi olyanról, ami a tökéletest egyetlen ecsetvonással szokványossá változtathatná.

Másnaponta pizzát rendeltem ezután. Minden nap nem mertem anyuék miatt, akik persze így is rákérdeztek, mi ez a hirtelen jött olaszkaja-mánia? Azzal magyaráztam, hogy akciós a pizzájuk – ami egyébként igaz is volt – és ez a legjobb ebben az egész rohadt karanténban, ugyan hagyjanak már békén vele. Ez bevált. Megtudtam, hogy Daninak hívják, velem egyidős és azon kevesek közé tartozik a pizzériában, akik jól jártak, mert majdnem teljes fizetésért megtartották, csak most átmenetileg futárkodik pincérkedés helyett. A személyzet nagyobbik részét elbocsátották. Persze így is kevesebbet visz haza, mert a borravaló töredéke a réginek, de legalább van munkája. Egyedül él egy vörös macskával, a szülei valahol Somogyban, egy kis faluban. Minden alkalommal percekig beszélgettünk, a személyes, sikamlós témákat továbbra is kerülve, leginkább tényekre, adatokra hagyatkozva, de a szemmel szeretkezés élménye egyre erőteljesebb lett. Borzasztóan kívántam, de a vágyam minősége egészen más volt, mint eddig. Ölelni akartam és feloldódni vele egymás közelségében. Csendben a mellére hajtani a fejem és hallgatni a szívverését, beszívni a kilélegzett levegőjét és végigfuttatni az ujjaimat a gerincén. Meg akartam csókolni a füle mögötti kis gödröt, ahol a legjellegzetesebb az illata az embernek. Nézni akartam a gyönyört az arcán. Vele akartam lenni, amikor hazatér a munkából, én akartam neki kitölteni a pohár bort a vacsorához és arra vágytam, hogy az ő arca legyen az első, amit reggel meglátok magam mellett a párnán. Sosem éreztem még ilyeneket. Egyszer maszk nélkül jött és megkérdezte, nem kérem-e én is az ő telefonszámát, mivel neki már régen megvan az enyém és bejelölhetnénk egymást közösségi médiákon is. Egy pillanatig nem tudtam reagálni sem, mert elvonta a figyelmemet a váratlan ajándék, amit a teljes, szabadon hagyott arca látványa adott. Kétségkívül a legszebb arc, amit valaha láttam. Innentől kezdve az egész napot cseteléssel töltöttük. Fogalmam sincs, hogy végezte a munkáját a továbbiakban, de mi állandóan kapcsolatban voltunk virtuálisan. Ezen a platformon már el mertünk kezdeni kötetlen hangnemben beszélgetni és nagyon hamar vad flörtöléssé változott a csevej. Ezen a ponton már réges-régen elveszítettem az érdeklődést a saját belső filmem iránt, mert a valóság sokkal, de sokkal izgalmasabb és színesebb volt.

Meglepő módon anyu észrevette. Talán nem is annyira meglepő, tekintve, hogy mégiscsak ő az az ember, akivel hosszú időn keresztül egy testben léteztem: talán ez így is van rendjén, hogy egy anya megérzi, amikor a gyereke élete első szerelmét átéli. Engem mégis meglepett, mert nem volt rá jellemző ez az éleslátás irányomba, így a hosszan tartó, szoros összezártság számlájára írtam. De egyik este, amikor bárgyú, teljesen átszellemült mosollyal az arcomon épp felhoztam a pizzámat, rám nézett és azt mondta: te szerelmes vagy. Apu ebben a pillanatban lépett be a konyhába és pont hallotta ezt. Mindketten rám néztek, várakozásteljes csend lett. Átfutott az agyamon, hogy mellébeszélek, letagadom, vagy kitalálok egy titokzatos lányt, akiből majd szépen kiábrándulok vagy lassan dobatom magam vele és kicsit meg is szenvedem a szakítást; de elvetettem az ötletet. Ez az új, ismeretlen érzés olyasfajta erővel ruházott fel, aminek a létezéséről eddig nem tudtam. Szégyenletesen egyszerűnek hangzott kimondva. Olyannyira, hogy fel nem foghattam, miért nem voltam képes ezt a néhány átlagos szót kiejteni hosszú éveken keresztül. Anyu arca ellágyult, könnyek szöktek a szemébe, de apám úgy nézett maga elé, mintha pofonütötték volna. Nem volt kedvem lelkizni, sem az ő fájdalmukkal foglalkozni, hiszen én éppen szerelmes voltam és kizárólag ennyi érdekelt, így felálltam és bementem a szobámba, magukra hagyva őket a gyászukkal, hogy méltón eltemethessék a kisfiukat, aki már sohasem leszek. Aki valójában soha nem is létezett, csak az ő fejükben, de sokszor a bennünk élő kép eltemetése nehezebbnek bizonyul egy igazi temetés átélésénél.

Bizarr, hogy az élet néha valójában milyen ajtókat nyit ki nekünk, amikor azt gondoljuk, épp bezárt minket. Ha a koronavírus egy személy vagy szervezet lenne, alapítványt hoznék neki létre, az adóm egy százalékát minden évben oda utaltatnám, alkalmanként nagyobb összegekkel segíteném és ugyanerre buzdítanék mindenki mást is. Ha művészeti alkotás lenne, mindenhol reklámoznám, dícsérném, hozzájárulva ezzel a sikeréhez. Ha politikus lenne, szavaznék rá, ha könyv lenne, mindenkinek kölcsönadnám és sokszorosítanám, terjeszteném. Hálám végtelen és hatalmas felé, mert visszaadta az életemet, sőt még annál is többet tett: adott nekem egy életet, amiről nem is hittem, hogy lehet nekem. Nélküle valószínűleg még mindig moziznék a saját fejemben. Pedig mennyivel jobb igazából élni.

    1. Rózsa Róbert 2020.05.13.
      • kiskolibri 2020.05.13.
    2. zthmfeperb 2020.07.28.
      • kiskolibri 2020.07.28.

    Add Your Comment