A felhőkön túl

Fogom a kezed. Igazából nem is én fogom a tiedet, sokkal inkább te kapaszkodsz az én kezembe két, csontos, aszott bőrű, ráncos, öreg kezeddel. Azokkal a kezekkel, amiktől egy életen át vártam az igazi ölelést, a melengető simogatást, az erőt adó bátorítást, de sosem jöttek. Most ülök itt a kórházi ágyad mellett és várok. Arra várok, hogy végre engedd elmenni a lelked, hogy megadd magad a mindenhatónak és fejet hajts a hatalom előtt, amire életedben sosem voltál kíváncsi. Hogy magad mögött hagyd azt a részedet, ami ennyi éven át ellenállt annak, hogy bármi is lehet az itt láthatón, hallhatón, tapasztalhatón túl. A halálodat várom.

Soha nem fogtad úgy a kezemet, mint most. Soha nem vállaltad előttem ilyen nyíltan a sebezhetőségedet, mint most. Soha életedben nem engedtél bepillantani a felszín, az álarc alá úgy, mint most talán napokkal, talán csak órákkal a halálod előtt. Egy idegen fogja most a kesztyűs, kórházi takarón nyugvó kezemet. Furcsa, de teljesen ideillő fintora a sorsnak, hogy még akkor sem érhetünk egymás bőréhez közvetlenül, amikor már hagynád; most a kesztyű választ el minket egymástól, ahogyan azelőtt a falaid tették. Pedig te vagy az, akire egész életében apámként hivatkoztam, de csak azért, mert így tanították. Gyerekként sohasem értettem, miért hívlak én téged ugyanúgy, mint azok az osztálytársaim, akiket az apja kirándulni visz, meg focizni, akiknek az apja esti mesét olvas és bundás kenyeret süt vacsorára, akikhez bemegy az apja késő este a szobájába, mert érzi, hogy valami baj van és az ágyuk szélére ülve, türelmesen és érdeklődve végighallgatja a gyerekes drámákat, komoly tanácsokkal és igazi, beleolvadós öleléssel próbálva vigaszt nyújtani. Te soha nem tettél semmi ilyesmit. Te csak voltál: és ez a legtöbb, amit el tudok mondani rólad.

Most mégis, az ágyad szélén ülve, a betegség által szétrágott tested mellett már nem érzek sem ítéletet, sem fájdalmat. Egyszerűen csak látlak téged. Látom a félelmedet, amit viszek én is tovább, ami megakadályozott téged abban, hogy szeretni merj és amit én is látok már magamban, a múltamat visszapörgetve, ezer és ezer példán keresztül veszem észre ugyanazt az érzelmi batyut. És hirtelen elönt a hála, hogy nekem már lehet más. Hogy én már élhetek enélkül a csomag nélkül, hogy az én gyerekemnek már nem kell ezt éreznie majd az én halálos ágyamon ülve. De te nem akartál ránézni, te még azt sem akartad meglátni, hogy egyáltalán cipelsz valamit. Elhitetted magaddal, hogy ennyi csak az egész. A tested lázadozott, tiltakozott és ocsmány betegség formájában elkezdett belülről rohadni, megmutatva azt, ami valójában odabent is van. De te annyira féltél attól a pillanattól, amikor végleg lehullik a lepel, amikor kiderül számodra, vajon van-e bármi is odaát, hogy csak kitartottál, már hosszú évek óta, folyamatosan visszatáncolva a halál széléről. Látom, mennyire gyáva vagy, de nem ítéllek el. Megértelek.

Karácsony van és mi mindketten arra várunk, hogy végre bele merj dőlni abba a fodros szélű, puha felhőbe. Nyúlj le valahova a lelked legmélyebb zugába és húzz elő onnan annyi emberséget, hogy érdemesnek érezd azt felajánlani neki és kérd megbocsátását egy egész emberöltőnyi elvesztegetett életért. Ő, aki felajánlotta egyetlen fiát értünk, nem fog ítélkezni feletted. De már én sem teszem. Elmehetsz bátran.

  • Add Your Comment