Te kis dög

 

Ezer éve nem írtam rólad, valahogy mostanában nem volt mit. Olyan semmitmondóvá vált az egész egy időre, így le is írtalak magamban; hiányzott belőle a lényeg. A dög, a lelkesedés, a veszély, a szenvedély, az izgalom. De most úgy tűnik, főnixmadárként hamvaiból új életre kelt és megint nagyon élvezlek; mindent, amit adni tudsz. Bár az nem sok, lássuk be, de köztük van egy nagyon fontos dolog: az ihlet. Kiváló múzsaként működsz, sokféleképpen és gyakran merítek ihletet belőled, akár konkrétan rólad írva, akár nagyon átvitt értelemben, csak egy-egy vonást megragadva, köré építve az összes többit fantáziából. Szeretek rólad írni és szeretem, amikor magadra ismersz abban, amit írok. Így az is kiderül, hogy rendszeresen olvasol. Hoppá, elszóltad magad 🙂

De nem ez az egy, amit szeretek veled kapcsolatban, még csak nem is az első, bármilyen durván is hangzik ez egy ilyen érett korú nő szájából: hanem a fizikai valód. Az egész lényed minden háromdimenziós, érzékszervekkel felfogható és megtapasztalható aspektusa. A szem, az orr, a fül, a bőr és az ízlelőbimbók karneválja vagy. Mind az öt örömtáncot jár, amikor belépsz a szobába. Talán pont azért tud ez most így lenyűgözni, mert már nem vagyok abban az életszakaszban, amikor komolyabb szempontokat kéne figyelembe venni, hiszen se férjet, se gyereket nem akarok már, így végre hódolhatok csak a szépségnek és a brutál szexnek. Ma megint rajta hagytad az illatodat a bőrömön, a nyakamon, benne hagytad az orromban. Még fel tudom idézni az ízedet, olyan élénken megmaradt az emléke. Csak egy kicsit kell hagyni elkalandozni a gondolataimat, máris látom újra, ahogy lenézel rám, megvan lenyomatként gyönyörű arcod minden egyes tökéletes vonása itt az agyamban: szinte dörömböl, hogy engedjem ki onnan.  Engedem. Minek zárnám be? Nem lenne ott jó helyen. Engedem átszaladni rajtam ezredszerre is az érzést, ahogy ott vagy, velem vagy. Bennem vagy. A gondolattól megborzongok.

Mégis, amikor leírtalak magamban, meglepően könnyen ment, pláne a körülményeket tekintve: azt gondoltam, nehezebb lesz. Hogy milyen könnyed természetességgel libbentél vissza az életembe és az ágyamba, még engem is elképeszt. Hogy miért sodródom és hagyom az egészet tovább haladni, mint a párhuzamosokat a végtelenbe, akik soha, sehol sem találkoznak – már nem akarom megfejteni. Az illúzió, amikor itt vagy és úgy viselkedsz, mintha tudnál ilyen helyzetben velem bármit is kezdeni, elsőrangú. A megtévesztésig hiteles tud lenni. De közben tudom, hogy csak az. Illúzió. Nem dolgod, hogy bármit is kezdj velem és nem dolga ennek az egésznek oda vezetnie, ahol a párhuzamosok találkoznak. Ez csak van. Mert miért ne? Egyetlen dolga, hogy élvezzem. Gyönyörű vagy és végtelenül finom, nekem ennyi most elég. Persze az sem árt, hogy eszed is van és még humorod is, de egész őszintén, az már csak hab a tortán. Csodás lesz tőle, de maga a tészta és a krém olyan, hogy az már magáért beszél.

Tudod, tortát az ember nem eszik ebédre. Bármilyen finom, nem lehet azon élni. Desszert, nem jóllakásra van. De meg lehet adni a módját annak is. Lehet állva, papírtányérról, kézzel betömni. De lehet szép tányérból, villával, kényelmesen, kávéval együtt. Legyél az utóbbi. Vegyél le a lábamról. Minden nap. Menni fog, ne aggódj. Legyél jó fej és figyelmes, nézzél rám olyan gyönyörűen, mint ma néztél. Kényeztess, udvarolj, kedveskedj apróságokkal és a tenyeredből fogok enni, te pedig fantasztikus férfinek fogod érezni magad. A többi meg csak hab a tortán.

    1. Rózsa Róbert 2020.03.03.
      • kiskolibri 2020.03.04.

    Add Your Comment