Az út vége

Ugyanolyan átlagos hétfőnek indult, mint a többi. Ugyanúgy csak tettem a dolgom napközben, nevettem is, aggódtam is, semmi nem jelezte előre. Semmi, csak bennem valaki, aki már rég tudta, hogy ennek a napnak el kell jönnie egyszer, de őt nem voltam hajlandó meghallani, szóval akár azt is mondhatjuk, hogy semmi. Este lefektettem a gyerekeket, aztán bementem a férjemhez a hálóba, aki, mint az utóbbi időben gyakorlatilag állandóan, csetelt a telefonján. Talán ez adta a lökést, nem is tudom. De rákérdeztem, hogy van-e valakije. Kétszer letagadta, harmadszorra bevallotta. Tudtam, hogy így van.

Tudtam már egy ideje, hogy a fal, amit olyan tökéletesre épített maga körül, nem véletlen. Az utóbbi hetekben többször a szájába adtam a mondatot, könnyű lett volna bevallani, de mindig tagadta.

Mindig, az utolsó rákérdezést kivéve. Nem lepett meg. Ennek ellenére lesokkolt. Nem éreztem semmit. Úgy értem, voltak testi tüneteim: kiszáradt a szám, őrült szívdobogás jött rám és a hasmenés is pillanatok alatt elkapott; de nem voltak érzelmeim. Úgy gondoltam, ez így nem normális.

Aznap éjjel nagyon keveset aludtam, még egy ágyban vele, folyamatosan fönt voltam, ott is volt és nem is. Ott volt olyan közel hozzám, mint az elmúlt hat és fél évben bármikor és mégis, egy egész világ választott el tőle. Másnap egész nap a taknyomon csúsztam. Napközben csak időszakosan tudtam abbahagyni a sírást és arra gondoltam, hogy ez a fájdalom a gyerekszüléshez hasonlítható: mire egyiktől elér a másikig az ember, egészen elfelejti, hogy mennyire tud is ez fájni. A tény, hogy az az ember, akinek teljesen lemeztelenítve ezüsttálcán felajánlottad az egész lelked, a legbelsőbb, legintimebb önmagadat, az csal meg, az hazudik és az adja oda magából ugyanezt valakinek, aki nem te vagy. Nem te, aki évek óta próbálod felhívni a figyelmét arra, hogy építi a falait és ennek nem lesz jó vége. Végül tényleg lebontja; csak nem neked.

Este elmentem a barátnőm-gurum-segítőmhöz. Végzettsége alapján pszichológus, de sokkal többet ad annál. A pszichológiával szerintem az a baj, hogy elvisz valameddig, de aztán beleütközik az ember a korlátaiba és onnan nincs tovább. Segít feltenni a megfelelő kérdéseket, sőt, talán még a válaszokat is megtalálod vele – de minden válasz csak újabb és újabb kérdéshez vezet és sosem érsz a végére. Csak végtelen agyalás lesz belőle, amivel az elméd kiválóan elvan, de valójában a mélyben semmi nem változik, mert egy érzelmet agyból soha nem leszel képes megoldani. Anomália lenne. Ő ehhez képest segít eljutni ahhoz, aki látja, hogy te ezeket a kérdéseket felteszed. De nagyon előre szaladtam.

Azon a kedd estén három és fél órát töltöttem a társaságában, volt ott bőgés a javából és nem kevés magamra ismerés, kellemetlen dolgok bevallása, majd egy teljes érzelmi „flat line”, mint ahogyan a filmeken mutatják a monitoron, hogy megáll az ember szíve. Kiürültem. Addigra késő este volt és én előtte éjjel alig aludtam.

Olyan fáradt voltam, testileg, lelkileg és érzelmileg, hogy feladtam. Mindent. A védekezést, az ellenállást, a magyarázkodást, az igazam hajtogatását. Fejet hajtottam a sors előtt, elfogadtam a megváltoztathatatlant és nem vártam semmit.

Bevettem egy nyugtatót és lefeküdtem aludni. Másnapra kelve biztosan tudtam, hogy mostantól mi a dolgom és hogyan hoztam létre ezt a helyzetet magamnak és ez azóta is így van. Nem azt akarom mondani, hogy mindig rohadt könnyű és Persil reklámba illően, lebegő nyári ruhában siklok keresztül egy pipaccsal és búzavirággal tarkított réten. Szó nincs róla. Néha nagyon gáz, amit érzek. Van, hogy fáj és van, hogy nagyon sajnálom az elvesztett illúziót, azzal együtt, hogy tudom, hogy csak az volt. Van, hogy haragszom rá, mert gyáva volt és hazudott nekem. Van, hogy bánom azt is, hogy hozzámentem feleségül, hogy hittem neki, hogy mint egy kesztyűt, teljesen kifordítottam magam neki, hogy mindent tudjon, mindent lásson és mindent megkaphasson belőlem. De aztán mindig, újra és újra visszatérek ahhoz, hogy nem lehetett volna másként.

Mert másként nem lett volna értelme csinálni és mert így történt, tehát így kellett történnie.

Aztán megláttam, hogy hova visz az utam. Ez a második házasságom volt, az első frigy vége és a mostani kapcsolatom között kettő hónap telt el. Kettő. Hónap. Nyolc évig tartott az első házasságom, aztán amikor a volt férjem elköltözött, két hónapig voltam egyedül, majd elmentem egy tudatos élet táborba, ahol megismerkedtem Férjjel. Három hét után hozzánk költözött, mivel a két lányom akkor még elég pici volt, nem tudtam eljárni randizgatni, egymás nélkül pedig nem akartunk lenni. Két hónap nem elég idő arra, hogy az ember bármit is normálisan feldolgozzon, pláne nem egy válást. Nekem sem sikerült. Nyilván nem én kerestem ezt a kapcsolatot és a táborba is csak azért mentem, hogy meglássam végre, hogyan és miért hoztam össze az akkori helyzetet magamnak: de ott is ahelyett, hogy csak magammal foglalkoztam volna, szerelmes lettem. Ez tökéletesen jellemezte a működésemet nem csak akkor, hanem az egész házasságomban is. Ahogy indult, úgy is maradt. Az egész kapcsolatunk alatt a fókuszt magamról tökéletesen áthelyeztem rá. Ezt ő persze nem értette, amikor elmondtam, mert azt hiszi, ez annyit jelent, hogy mindig mindenben az volt, amit ő akart. Szó nincs erről.

Amikor magadról kihelyezed a fókuszt valaki másra, az annyit tesz, hogy őáltala éled meg saját magadat. Az ő pozitív visszacsatolásától érzed magad jónak, az ő aktuális hangulatától, tetteitől teszed függővé azt, hogy te aktuálisan hogyan érzed magad a bőrödben. Nagyon egyszerűen: ha ő szarul van, te szenvedsz. Rá figyelsz, nem magadra. Őt akarod látni, megszerelni, megmenteni, boldoggá tenni, megfelelni neki; nem pedig magaddal foglalkozol. Így működtem én is.

Férj egyébként hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát a kapcsolatba, látszólag egy pillanatig sem ingott meg a két gyerek miatt. Valójában én mindig tudtam, hogy ez sok lesz neki. És az utolsó években folyamatos rettegésben éltem, hogy mikor jön rá ő is arra, amit én mindig is tudtam: hogy ő ezt nem bírja. Nem azért nem bírja, mert képtelen rá, hanem azért, mert attól fél, hogy képtelen rá. Én rá figyeltem, ő pedig a félelmeire és mivel én rá figyeltem, valójában én is az ő félelmeit láttam. Alig követhető, de azért próbáld meg. Így öltük meg a gyönyörűnek induló kapcsolatunkat.

 

  • Add Your Comment