Mikor lehet jó valami, amiről azt gondoljuk, hogy őrült nagy szívás? Bármikor, csak észre kell vennünk a lehetőségeket, amiket rejt, meg kell látnunk benne azt, amit ki lehet belőle hozni. Épelméjű ember nem szeret élősködőkkel harcolni a lakhatási jogokért, de mégis… kisülhet valami pozitív is belőle?
Találtam egy fantasztikus módját annak, hogy összehozzam a lányaimat egy közös cél érdekében. A képlet nagyon egyszerű: szerezz be ágyi poloskát, aztán igyekezz tőlük megszabadulni. Bár távol álljon tőlem mindenféle diszkrimináció, de az igazság az, hogy ez a módszer sajnos kizárólag egyszülős családok esetében fog működni. Hiszen ha van egy férjed/párod, nyilván ketten viszitek el a balhét, nem te egyedül a kölkökkel. De kifejezetten jó, hogy vannak helyzetek, amikben az egyedülálló szülők indulnak előnnyel, nem?
Amikor a férjem elköltözött tőlünk, mi is odébb álltunk, egy kisebb lakásba. Egy nagyon cuki, frissen felújított kis lakást találtunk a VIII. kerületben, mivel a lányaim ott járnak iskolába; így szerettünk volna a közelben maradni. Beköltöztünk, bútorokat vettünk, saját szájíz szerint alakítgattuk, mindhárman elégedetten az eredménnyel. Aztán egyszer csak feltűntek ezek a kis bogarak. Nekem egy ideig nem volt gyanús, nyár volt, a lakás földszinti, gondoltam, biztosan bejöttek kintről. A csípéseket pedig a szúnyogok számlájára írtam: az én bőrömön pont úgy néztek ki. Még mielőtt bárki leszedné a keresztvizet a lakás tulajdonosairól, hogy micsoda disznóság így kiadni, el kell mondanom, hogy teljesen jóhiszeműen tették. Soha egyetlen napot sem aludtak a lakásban, befektetési céllal vették, gyönyörűen felújították és mi lettünk az első bérlők. Ezek az állatok pedig rafinált kis genyók, rejtőzködnek, mégpedig eléggé profin. Különböző iskolák vitatkoznak arról vajon meddig is élnek túl kaja nélkül, de még a legszigorúbb is megszavazza nekik a fél évet, az engedékeny egy egész évet is. Addig nem is szaporodnak, aztán amikor újra alszik valaki a lakásban, éjszaka előjönnek és lakmároznak. Rendszeres kajaforrás esetén kezdenek el családot alapítani, gőzerővel.
A lényeg az, hogy egyszer csak mégis leesett nekem, hogy mivel van itt dolgunk. Egy ágyneműváltás közben találtam a párnám alatt kettőt, ennek hatására hirtelen összeálltak az információmorzsák egy egésszé, rákerestem a neten az ágyi poloska fotójára és…bingó! Rettenetes érzés volt, a hányinger és a kétségbeesés keveréke. Kihívtam az irtókat, két nappal későbbre vállalták és felhívták a figyelmemet, hogy nehogy máshol aludjak addig, mert oda is követni fognak, így tovább szennyezem a lakást. Ha valaki aludt már úgy, hogy gyakorlatilag önszántából felkínálta magát étkezésre éjszaka, az tudja, milyen két éjjelt töltöttem el akkor. Az irtó jött, irtott és tovább állt én pedig vártam a csodát. Nem akarom húzni, a lényeg az, hogy amikor a második irtás után is boldogan szaladgáltak a poloskák a lakásban, elkezdtem gondolkodni a költözésen. Majd egyik este átjött a barátnőm, akivel kivittünk két széket az ablakom előtti kis udvari részre, hogy ott fröccsözzünk a balzsamos nyári estében és a saját szememmel láttam, ahogy petéből alig kikelt példányok lelkesen masíroznak a hálószobám ablaka felé, eldőlt a kérdés. Másnap írtam a tulajoknak, hogy ez van. Ők felvették a kapcsolatot a közös képviselővel, ebből lett egy rendkívüli közgyűlés, amin kiderült, hogy az egész ház fertőzött és meg is szavazták az irtást közös költségből, mindenhol a házban. De ezt mi már nem akartuk megvárni, kerestem másik albérletet. Nem csak a környékről, a kerületből is elköltöztünk, Zuglóban találtam egy gyönyörű lakást, ahol végre mindenkinek külön szobája is van.
De itt kezdődött csak az igazi kálvária: hogy költözzünk el úgy, hogy nem visszük magunkkal ezeket a potyabérlőket? Amit csak lehetett elolvastam a témában és megszületett a haditerv. Minden textilt, ami a lakásban fellelhető volt, 240 literes szemeteszsákba zártunk, amennyire tudtuk, légmentesen. A minden alatt mindent kell érteni: egy háromfős háztartás teljes négy évszaknyi ruhatárától elkezdve a konyharuhákon, ágyneműkön, törölközőkön, pokrócokon, köntösökön, díszpárnákon keresztül az utolsó plüssmackóig, mindent, ami mosható. 13 zsák lett belőle.
A matracokat mind kidobtuk, a költözés napjára pedig már az új lakásba kértem egy irtást, ahol az összes bútort, amit magunkkal hoztunk lefújattam irtószerrel. A barátnőm átjött aznap valami kombi batárral és elindultuk a 13 zsákból nyolccal a legközelebbi mosodába. Azért csak nyolccal, mert ennyi fért be a kocsiba. Ott délután öttől hajnal fél kettőig átmostunk és szárítottunk mindent, a maradék öt zsák az erkélyre került, ahonnan egy hétig minden este a hátamra kaptam egyet, amekkorát csak elbírtam és mint valami elbaszott Mikulás, a nekem majdnem földig érő hullazsákkal a hátamon eltroliztam a mosodába és folytattam a melót. Az utolsónál elmorzsoltam egy könnycseppet a szemem sarkában.
De a kis rohadékok közül mindezen óvintézkedések ellenére egy-kettő mégis túlélte, mert rajtam lett egy új csípés és poloskából is láttam egyet, az egyik ágyneműtartóban. Így aztán újra kihívtam az irtócéget, ugyanaz a kedves fiatalember jött, mint a VIII. kerületben és emlékezett is ránk. Ő azt mondta, hogy akármennyire is óvatos az ember és tesz meg minden tőle telhetőt, a lehető legritkább esetben történnek meg úgy ezek a tovább költözések, hogy egy darab sem jut át az új lakásba. Tehát, újra mosodára fel! Bepakoltuk hát megint az összes ágyneműt, takarót, párnát, huzatot, pizsamát, plüssöket és mindent, ami az ágyban/ágyon volt és immár hármasban célba vettük a mosodát. Trolival. Átszállással. Hullazsákunk már nem volt, de ez igazából biztonsági intézkedés volt már csak, mert az irtó ember azt mondta, se bogarat, se a nyomát nem látta egyik szobában sem. De egyrészt amikor egyszer hónapokig együtt élsz ezekkel, már nem akarsz lustaságból kockáztatni, másrészt nem akarsz irtószeres ágyneműben aludni, irtószeres alvósállatot ölelgetni, ugye. Az odaúton mindenki kettő ikeás táskát kapott, egyet-egyet mindkét vállára, plusz Mackócska kézben tette meg az utat, mert ő túl nagy volt, egy egész táskát elfoglalt volna. Mackócska idestova 14 éves, fontos tagja a családnak, vittük fürödni. Az én drága gyermekeim pedig, akik mindketten a kamaszkorukat tapossák kifogyhatatlan daccal, jöttek és cipelték a cuccot. Bár volt némi nyávogás, hogy ilyen korán reggel (10 óra volt) és milyen rohadt nehéz a táska, aminél tízszer nehezebbet is simán elbír, ha úgy tartja kedve; de mégiscsak vitték a közös terhet. A szó szoros és átvitt értelmében is.
A mosodában pedig példaértékű volt a kooperáció, akár referencia gyanánt is mutogathattam volna. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a lekenyerezés nevű segítő is részt vett az eseményen, csokis fánk, tejszelet és jegeskávé formájában, de a kamaszokkal ez működik. Ínséges időkben pedig az ember abból főz, amije van. Szóval közösen szétválogattuk a mosnivalót, bepakoltuk őket, majd méhemnek gyümölcsei átvonultak a szomszédos boltba megvásárolni az említett finomságokat. A második etapban én mentem át a boltba, hasznos dolgokat venni és hazavittem egy adag, már kész ágyneművel együtt, amíg ők ott maradtak és intézték a továbbiakat. Úgy, mint: elkészült ruhák kiszedése a szárítógépből, ezek összehajtogatása, táskába pakolása, a kimosott ruhák szárítógépbe áthelyezése. Ami otthon majdnem közelharc, az itt ment, mint a karikacsapás. Amikor visszaértem, azt láttam, hogy összedugják már nem annyira kicsi fejüket az egyikük telefonja fölött és úgy játszanak közösen, ahogy ritka, anyaszívet simogató pillanatokban teszik csak az egyébként egymást folyamatosan ölő testvérek. Hazafele már kevesebb volt a cipelni való, mivel én a felét már elvittem, így simán mentek a dolgok. Otthon percek alatt csinálta meg mindenki a saját szobáját, ágyát, rendezte vissza a plüssöket. Én pedig úgy döntöttem, ha valaha újra azt látom, hogy nem tart össze a család és túl nagy ellentétek feszülnek közöttünk, elhitetem velük, hogy láttam egy poloskát az ágyamban és kiadom a parancsot: irány a mosoda!
