The first, the last, my everything – egy örök szerelem története

11 éves múltam, de nem vagyok még 12. Ülök a szobámban, kiskamaszodó világfájdalmam ezerrel tombol, az egyedüllétre való vágy mindent elönt. A rádió be van kapcsolva, talán valami slágerlista megy benne. Egyszer csak meghallok egy rohadt jó számot, ami azonnal megtetszik és életemben először azt a férfihangot, ami aztán  majd – ezt bátran állíthatom, bár még nem haltam meg – egész életemet végigkíséri. Az a hang, amihez hasonló hatást egyetlen másik sem képes kiváltani, soha. Az a hang, ami az érzelmek teljes skáláját képes közvetíteni felém, pedig általános vélemények szerint az előadásmód kifejezetten “deadpan”, szóval pont ellentmond ennek. Nos, szerintem nem. A rádióból Pet Shop Boys szól. Szégyen, de nem emlékszem, melyik számuk ment éppen. Mivel 1988-ról beszélünk, valószínűleg az It’s a sin lehetett, de erre nem esküszöm meg (bár a dal 1987-es, de akkoriban elég sokára értek el hozzánk a nyugati muzsikák, úgy emlékszem). Nagyjából mindegy is egyébként, gyaníthatólag ugyanígy folytatódik a történet akkor is, ha mondjuk a Left to my own devices az. Sajnos a hónap, illetve évszak már nincs meg. Régen volt, lássuk be. De Neil Tennant hangja számomra azóta is The first, the last, my everything.

Valamivel később az egyik akkoriban őrülten menő, kamaszoknak szóló újságban, ami lehetett talán a Bravo, a Popcorn vagy az Ifjúsági magazin meglátok egy fotót a Pet Shop Boys-ról és ott azon nyomban eldöntöm, hogy a pasinak nem csak a hangja a legesleggyönyörűbb a világon, hanem az arca is. 11 és fél évem minden lelkesedésével, épp kibontakozóban lévő, rajongásra igencsak hajlamos karakterem fő alkotóelemével, a nehezen kordában tartható, futótűzszerű imádatra való képességemmel, ott helyben beleszeretek. Eldöntöm, hogy mindent meg akarok tudni róla, ami csak megtudható. Az első, számomra végzetszerű felfedezés az lesz, hogy ő írja a dalok szövegét. Ez azért jelentős tény, mert majd miatta tanulok meg angolul és ő járul hozzá nagyban ahhoz is, hogy tizensok évvel később kiköltözök Londonba, 41 kilónyi motyóval. Ettől a kamaszkori ponttól kezdve az addig is igencsak döcögős iskolai előmenetelem gyakorlatilag nemlétezővé válik, mivel minden szabad percemet az ő dalszövegeinek a fordításával töltöm. 1988-ban ez úgy néz ki, hogy ellopom a bátyám Országh László féle, kétkötetes, foszladozó gerincű angol-magyar kéziszótárát és ott bogarászom a Bravoból kivágott dalszövegekben található szavakat, elképzelhetetlen energiákat fektetve abba, hogy megbirkózzak a gigászi feladattal. Ha történetesen ez nem a Pet Shop Boys lett volna, hanem mondjuk a Bros, vagy valamelyik Stock Aitken Waterman kreáció, valószínűleg az én mesém is rövidebb lett volna, de mivel pont ezt a hihetetlenül kreatív, brilliáns agyú, fantasztikus szövegírói képességekkel megáldott, magasan az átlag fölötti műveltségű, extra intelligens pasit néztem ki magamnak, így véres verejték árán ugyan, de csodával határos módon, az évek alatt teljesen magamtól megtanulok angolul. Hála Neilnek és a széles palettán mozgó témáknak, amikről írni szokott. Kicsivel később, amikor már egyre jobban értem őt, megpróbálkozom azzal is, hogy én írom le a szövegeket hallás után, próbálom lefordítani őket, aztán ha véletlenül hozzájutok a Bravoból, összehasonlítom és javítom a félrehallásokat, de néhány év elteltével olyan is megtörténik, hogy a Bravo írja hibásan, én pedig jól. Közben soha nem lohadó lelkesedéssel vadászok minden róla fellelhető információt. Ne feledjük, ez még jóval az internet előtt történik, amikor még utána kellett menni a dolgoknak, ha kíváncsi voltál rájuk. Na ezért nem érek én rá soha tanulni.

Ahogy növök és szinte észrevétlenül kezdek megtanulni angolul, úgy kezdem ezt a végtelenül izgalmas és szórakoztató pasit is felfedezni, mindenféléket összeszedtem már róla és mivel – mint jóval később megtudom – nagyon szeret a szövegeiben valaki másnak a bőrébe helyezkedni, egy csomó dolgot félreértek róla, de mindegy is, mert az egész folyamat őrületesen élvezetes és csak fejleszti a nyelvtudásomat és mélyíti a rajongásomat Anglia felé is. Aztán egyszer csak eljön a nap, amikor Budapestre jönnek koncertezni. Természetesen ott vagyok 1991-ben, a születésnapom utáni napon a Budapest Sportcsarnokban, bár hozzá kell tenni, hogy még nagyon zöldfülű vagyok, így ez lesz életem első és minden bizonnyal utolsó Pet Shop Boys koncertje, amit nem az első sorból nézek végig. Nem egyedül megyek természetesen és akikkel vagyok, nem szeretnének előre menni, a jegyünk sem oda szól. De azóta már profibb lettem. Az összes többi koncerten előrevarázsolom magam valamilyen módon, ami, figyelembe véve, hogy 149 centi vagyok, tényleg elengedhetetlen az előadás élvezhetősége szempontjából. Volt már olyan fesztivál Moszkvában (ahova egyébként csak miattuk mentem el), ahol közel 5 órán keresztül ültem a fűben az előttük levő zenekarok koncertje alatt, hogy biztosítsam magamnak a megfelelő kiindulási pontot a későbbi előrenyomuláshoz, de olyan is, ahova nem sikerült ilyen időben érnem és bizony a könyököm segítségével, vagy lábak közötti átbújással juttattam magam a korláthoz, de minden esetben ott voltam legelől. Kitartó munkám egyébként csodás gyümölcsöket hozott, majdnem mindegyik előadásukon kaptam egy-egy szembenézős mosolyt. Neil saját bevallása szerint általában megismeri azokat a rajongóit, akiket rendszeresen lát az első sorokban. Én pedig imádom ezért. Is.

Nem emlékszem már, mikor és milyen körülmények között értesülök a coming out-járól, de azt tudom, hogy a világon semmit nem változtat az érzéseimen az, hogy immár vállaltan meleg. Utólag visszagondolva dereng, hogy mintha már előtte gyanús lett volna, de nagyon sokat nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Egyszerűen imádtam és kész, ahogyan most is. A két srác közti munkakapcsolat mindig lenyűgözött. Egyértelmű, hogy hihetetlen hatékonyan tudnak együttműködni és rengeteg örömük telik a közös munkában annak ellenére vagy talán éppen azért, mert őrülten különbözőek. Meggyőződésem, hogy bármilyen tehetséges is mindkettő külön-külön is, soha nem futottak volna be egymás nélkül. Az alkotói kémia kettőjük között kézzel fogható és a végeredmény valami egészen különleges. Az ő zenéjük az, amit nem tudok megunni. Hajlamos vagyok a rajongásra, így dalokra is rá tudok kattanni egész könnyen. Előfordult már, hogy egy-egy számot hónapokon keresztül hallgattam állandóan. Ezt szó szerint kell érteni, minden egyes nap, utazás közben munkahelyre és onnan visszafelé, vagy bárhova máshova is, végig az úton ugyanazt az egy számot ősztől tavaszig, mondjuk. És nem, nem untam. De aztán a szerelem elmúlik, továbblépek, találok valami mást és azt hallgatom esetleg hosszasan, a régit pedig ha néha meghallom, nosztalgiával gondolok rá és örömmel üdvözlöm, de az az érzés már nem tér vissza. De ők valami egészen más: ahogyan Emma Thompson karaktere mondja a Love actually-ben, “true love lasts a lifetime” – vagyis az igaz szerelem egy életen keresztül tart. Az ő zenéjük ugyanazt adja, megunhatatlanul.

Aztán felnövök, ki-kitekintgetek másféle zenék és előadók felé, ideig-óráig még hanyagolom is őket. Aztán elkezdik azt játszani, hogy az életem minden egyes mérföldkövénél kijönnek egy-egy új albummal. Ez valami egészen különleges jelenség, de így van. És az igaz szerelem tart és tombol és bár néha időszakosan megpihen, minden alkalommal újra és újra ugyanazzal az intenzitással folytatódik. Ez a karanténos bezártság például arra is csodálatos, hogy megint lett időm velük is foglalkozni. Az elmúlt napokban minden fellelhető interjút végighallgattam és végtelen örömet szereztem magamnak ezzel. Mert Neilnek nem csak az énekhangja, sőt, talán azt is mondhatnám, hogy egy hajszállal inkább a beszédhangja az, aminek megszállottja vagyok. Mivel ő szerettette meg velem az angol nyelvet is, aminek szintén rajongója vagyok, az általa beszélt angol az én fülemnek varázslatos. Ez kombinálva azzal a csodás orgánummal, ami neki van, a földi örömök top 5-ében mindenképpen benne van. Nyilván lenyűgözően használja és úgy játszik vele, ahogy csak akar, ami nem igazán meglepő, tekintve, hogy a munkaeszköze. A kedves, halk, lágy, kicsit mélyebb fekvésű beszédhangja a legádázabb hisztériás rohamomból is ki tudna gyógyítani, az élénk, élesebb, magasabb, izgatott hangja, amikor általában hadar is, gyógyír lehetne a legdurvább depressziómra is – ha lenne nekem olyan. Amikor pedig énekel, világháborúk szakadhatnának félbe, ha rajtam múlna.

Évekkel ezelőtt volt egy Moby-Dick Big Read nevű kezdeményezés, amikor híres és kevésbé híres emberek olvastak fel egy-egy fejezetet a Moby Dickből, hangoskönyv formájában is elérhetővé téve a regényt, népszerűsítendő azt. Neil részt vett ebben, a 11. fejezetet olvasta fel. Ha valaki szeret szép angolt hallgatni, mindenképpen érdemes rákeresni és ha egy fejezetet meg akarnánk hallgatni belőle, az feltétlenül ez legyen. Ahogy stílusosan mondhatnánk: it doesn’t really get any better than this 🙂 🙂 🙂

A sors különös humorérzékének betudható az, hogy bár részben miatta költöztem ki Londonba és életemben többször is találkoztam vele személyesen, egyik sem ott történt. Pedig minden létezőt elkövettem azért, hogy összefussak vele. Egy koncerten megismerkedtem még Budapesten egy Heni nevű nagyon jó fej lánnyal, akivel összebarátkoztunk és nagyjából egyszerre mentünk ki Londonba, ő au pair volt, én pedig addigra már terhes az első lányommal. Hétvégenként egész nap jártuk a város azon részeit, ahol szerintünk jó eséllyel belebotolhattunk volna. Néhány hónap alatt szerintem fejből tudtuk Chelsea térképét, különböző interjúkban elejtett információmorzsákból és dalszövegek árulkodó soraiból leszűkítettük néhány utcányira a valószínűsíthető lakóhelyét és ott lődörögtünk a környéken, abban reménykedve, egyszer csak felbukkan. Sajnos nem így lett, de azért mi kiválóan szórakoztunk. Viszont amikor először igazából találkoztam vele, valami meseszerű volt. 2000-ben szerencsére még nem volt Facebook, így akkor még szívesen fotózkodtak közösen a rajongóikkal és én elég pofátlan, szerencsés és kitartó voltam ahhoz, hogy egy koncert után kaptam autogrammot is és közös fotót Neillel. Állati cuki volt, hagyta magát megölelni és még mosolygott is. Konrétan fogtam a vállát és odabújtam hozzá. Őrültségnek tűnhet, hogy nem ezzel a fotóval illusztrálom ezt most, de megvan az oka. Egyetlen saját képet sem fogok sehova feltenni róla, az iránta való tiszteletből. Tudom, hogy utálja. Nincs jogom hozzá, hogy olyan fotót hozzak nyilvánosságra, aminek megjelenéséhez nem járult hozzá. Betartom.

Azóta, hogy én 11 évesen rájuk találtam, eltelt 32 (!) év, két gyerekem közül az egyik már el is hagyta ezt a kort, amiben én voltam akkor, a másik pont most tapossa, én kétszer elváltam, voltam már vagy ezerszer szerelmes, laktam a jóég tudja hány helyen, szintén csak az Isten a megmondhatója, hány munkám volt már, de ez sohasem változott: az imádatom Neil felé, a rajongásom a Pet Shop Boys iránt és az a fantasztikus hatás, amivel Neil hangja van rám. Ő szintén átment egy lenyűgöző átalakuláson, ahogy idősödik, bár kopaszabb, ráncosabb és nyilván kevésbé jóképű, mint mondjuk élete teljében volt, de a kisugárzása egyre jobb, ahogy múlnak az évek, úgy válik önazonosabbá és lágyabbá; még inkább szerethetővé. Nyáron belölti a 66. évét és annyira remélem, hogy még nagyon sokáig aktív marad. Bízom benne, hogy most otthon ül szépen, olvas vagy filmet néz, esetleg főz valamit magának, kibont egy üveg bort, rendezgeti a képeit, vagy dolgozik valami következő projekten, mert neki mindig van valami ötlete, terve. Remélem, hogy nagyon vigyáz magára, most, hogy már a veszélyeztetett korosztályba tartozik, aminek nyilván utálja még a gondolatát is. Pedig nem kéne, mert csak papíron annyi. Legyél még sokkal több is, de csak papíron, Sexy Northener 🙂 ❤

    1. Edit 2020.04.20.
    2. Robert N 2020.04.22.
      • kiskolibri 2020.04.22.
        • Robert N 2020.04.22.
          • kiskolibri 2020.04.23.
    3. Edit 2020.04.22.
      • Robert N 2020.04.22.
      • kiskolibri 2020.04.23.
    4. Edit 2020.04.23.

    Add Your Comment