Ki érti ezt?

 

Van egy kedves és lelkes olvasóm, aki rendszeresen hozzá szokott szólni az írásaimhoz, amiért nagyon hálás vagyok neki. Legutóbbi novellám alá (ha nem ismernéd, itt tudod elolvasni) egy olyan megjegyzést fűzött, ami szerintem nagyjából mindenki fejében megfordul. A novella egy bántalmazott nőről szól, aki éppen telefonon beszél a barátnőjével és a mondataiból tökéletesen világos lesz számunkra, hogyan hazudik a másik hölgynek és leginkább saját magának arról, hogy igazából nincs is semmi gond, ő nem bántalmazás áldozata. Bagatellizálja a történteket, nem hajlandó ránézni a tényekre, mert nem mer szembesülni azzal, hogy őt terrorizálják otthon. A saját hibáival magyarázza azt, ami valójában megmagyarázhatatlan; hogy néha elcsattan egy picike pofon, hogy a férje időnként rajta vezeti le a feszültségét és ahogy hallgatjuk, kiderül számunkra, hogy nem is olyan picike az a pofon és nem is olyan ritkán történik meg. Bár a fikció rovatba került bele, mert a fantáziám szüleményei a karakterek is és a szituáció is, de amiről szól, az bizony a színtiszta valóság. Kedves olvasóm pedig azt a kérdést teszi föl, mindannyiunk nevében (akár Ábelt is képviselve), hogy: de miért??? Miért marad benne valaki egy ilyenben, hogyan lehet ezt megmagyarázni és vajon miért van az, hogy ha néha-néha mégiscsak sikerül a áldozatoknak kilépni egy ilyen kapcsolatból, nagyon sokszor a következő pont ugyanilyen lesz. Ki érti ezt?

Ahhoz, hogy megértsük, távolabb kell lépnünk egy kicsit. Mert igenis van értelme, sőt, mindennek van értelme. De ehhez egy teljesen másféle módon kell értelmeznünk az életünket és a világot, mint ahogyan eddig tettük. És igen, van, akinél ez ki fogja verni a biztosítékot. Mert én azt mondom, egy ilyen helyzetben nincs áldozat. Bár a novellában szereplő hölgy úgy tűnik, az áldozat, de valójában nem az.

Induljunk ki abból, hogy megértjük: mindig minden fordítva van. Akár elfogadjuk, akár nem, ez az igazság, szóval akár el is fogadhatjuk. Tehát nem a körülményeink határoznak meg minket, hanem mi határozzuk meg a körülményeinket. Az életünk nem történik velünk, hanem mi történtetjük (tudom, hogy nincs ilyen szó) az életünket. Mi teremtünk minden egyes mozzanatot bele, minden embert, minden eseményt, minden jót és minden rosszat, mindent. Pont. Azért, mert a mindenkiben jelen lévő bölcsesség, az isteni szikra, a végtelen tudatosság próbálja ráébreszteni saját magát arra, hogy milyen játszmát játszik az elméje, életnek nevezve.

Nem kívülről befelé élünk, hanem belülről kifelé. Tehát a belső világunkat nem az határozza meg, hogy kint mi van, hanem pont fordítva: belül érezzük magunkat valahogy és pontosan ugyanazt fogjuk a külvilágunkban megteremteni. Ezzel persze lehet vitatkozni, de én tudom, hogy így működik, évek óta tapasztalom. Innen nézve már nem is tűnik annyira rossznak semmi, mert ez a saját jelzőrendszerünk magunk felé, hogy vegyük már észre, mi van odabent, aminek nem vagyunk tudatában. Hiszen pontosan azt fogjuk tapasztalni a környezetünkben is.

Ezért van az is, hogy hiába menti ki esetleg a család a bántalmazott “áldozatot” egy-egy ilyen helyzetből, ha nem ő maga jutott el oda, hogy végre le tudja tenni azt az érzelmi csomagot, hogy magától lépjen ki végre egy ilyen áldatlan kapcsolatból, mert megértette és átérezte, hogy ezt többé nem, akkor nem lesz tartós a változás. Illetve valójában semmilyen változás nem fog történni és a legnagyobb valószínűsége annak van, hogy hosszabb-rövidebb idő után egy másik, pontosan ugyanolyan kapcsolatban fogja találni magát. Lehet, hogy nem pont fizikailag fogják bántalmazni, “csak” lelkileg, vagy anyagilag lesz tökéletesen kiszolgáltatott, de a lényeg egy: pontosan ugyanúgy fogja magát érezni benne. Ez nem áldozathibáztatás, ez nem minek ment oda, ez egész egyszerűen ennyi: vedd észre, hogy milyen félelmek irányítanak, láss rá a saját érzelmi játszmáidra, mert csak akkor fogod tudni abbahagyni őket. Olvasóm felteszi azt a kérdést is, hogy ezek az emberek szeretnek szenvedni? Nos, a válasz az, hogy bizonyos mértékig igen. Nyilván nem a bántalmazást szeretik, de a sajnálat, amit ilyenkor éreznek önmaguk iránt, a szeretethez hasonlít. Erről már írtam itt. Másrészt pedig egész egyszerűen nem tudják, hogy lehet másként is. Persze az agyukkal tudják, de a szívükkel nem tudják. Nem képesek átélni az érzést, hogy van olyan párkapcsolat is, amiben jól érzi magát az ember. Nem tudják, hogy az nekik is jár.

Ha egy áldozatot valaki más kiment egy ilyen helyzetből, akkor megakadályozza őt abban, hogy maga juthasson el oda, hogy itt a vége. Amíg valaki nem tesz valamit a nehézsége megoldására, addig még nem fáj eléggé – ez az egyik legnagyobb közhely, de mindennél igazabb. Le kell jutni a gödör aljára, hogy elindulhasson fölfelé az ember. Ha félúton kirángatjuk, megfosztjuk ettől, azt pedig kívülről senki nem tudhatja, hogy a másiknak hol van a gödör alja. Ugyanúgy, mint amikor egy drogfüggőt a család megment saját magától, nem segít neki, hanem hátráltatja. Amikor anyuka fölhívja a főnököt, hogy a gyerek nagyon beteg és nem tud bemenni dolgozni, amikor apuka felvesz kölcsönt, hogy kifizessék az adósságait, amikor a barátnője hazudik mindenkinek, hogy nehogy lebukjon: félreértelmezett szeretetből és segíteni akarásból valójában abban akadályozzák éppen meg, hogy szembesülhessen a tettei következményével és magától léphessen ki belőle. Ugyanez a helyzet itt is.

Kapaszkodj meg, mert durvát fogsz hallani: az a vadállat férj, aki felpofozza az asszonyt, ha éppen bal lábbal kelt föl, na pont ő segít a legtöbbet neki. Ő tartja a legtisztább tükröt, ami azt mutatja meg: “figyelj, ez van benned. Ezt gondolod egy férfiról, ezt érzed magaddal kapcsolatban, így látod a párkapcsolatokat, ez az érzés irányítja az egész életedet. Így érzed magad mindig, minden olyan helyzetben, amikor rossz neked. Ezt kell abbahagynod. Ezzel a félelmeddel teremtesz meg minden olyan szituációt, eseményt, körülményt az életedben, amiben aztán szenvedhetsz. Biztos, hogy így akarsz élni?” Ezért fog a megsegített nő egy pont ugyanolyan kapcsolatot választani magának. Mert még nem látta meg saját magát a másik tükrében. Még azt hiszi, hogy egyszerűen egy szemét férfit fogott ki, majd a következő jobb lesz. (A férfi sem szemét, csak egyelőre ennyit tud, de ebbe most nem megyek bele.) De nem lesz. Nem “kifogtál” egy szemét férfit, mert ezt dobta a gép; hanem ezt a szemét férfit teremtetted az életedbe, mert mellette tudsz a leginkább önmagadra ismerni. Magadat kell meglátnod benne, a kapcsolatban. Nem őt kell figyelni, mert ő olyan, amilyen. De ha engedjük lemenni a gödör mélyére, akkor meglátja, hogy ezt igenis ő választotta, mert eddig csak így tudta, de most már elég volt és végre megengedi magának, hogy másként is lehessen: akkor tud továbblépni. Onnantól kezdve már nem fog kelleni a bántalmazó kapcsolat, mert magára ismert benne és abbahagyta azt hinni, hogy csak így lehet.

Nagyon fontos, hogy az emberek, körülmények, élethelyzetek, történések hibáztatása helyett mindig legyünk annak tudatában, hogy ezt az egészet mi teremtettük magunknak. Minden részletét. A lehető legnagyobb szeretettel. Azért, hogy megláthassuk, milyen érzelmi batyut cipelünk. Nincs odafönt valami gonosz Kaporszakállú, aki random csapásokat mér ránk, aztán jókat röhög a vergődésünkön. Te vagy ott mindenhol. Te jössz szembe saját magaddal, többmillió formában. Mindig pontosan azt kapod, ami a legjobban szolgál téged az adott pillanatban. Még akkor is, ha éppen nem ezt látod, mert fáj.

    1. Rózsa Róbert 2020.04.06.
      • kiskolibri 2020.04.19.

    Add Your Comment