Mindenki máshogy éli meg a szerettei elvesztését, itt az én történetem arról, ahogy apukámat el tudtam engedni. És érdekes módon, ahogy halála után sikerült csak igazán elfogadni.
Huszonhárom éves koromban veszítettem el az apukámat. Nem volt egy felhőtlen kapcsolat a mienk, így bizonyos szempontból talán könnyebb volt elengedni, mintha össze lettünk volna nőve, mint a sziámi ikrek, más szempontból viszont brutálisan nehéz. A halálával ugyanis nemcsak tőle kellett elbúcsúznom, hanem annak a lehetőségétől is, hogy valaha mélyülhet, szorosabbra fonódhat a kapcsolat közöttünk.
Apu 57 évet élt, nevetségesen keveset. Ötvenhét magányos, leginkább szomorú, meg-nem-értettségben, közönyben, az igazi, feltétel nélküli szeretet élménye nélkül leélt évet. Csapnivaló családból jött, nem sok esélye volt másra. Különös, nagyon összetett figura volt, akinek szomjaztam a figyelmét, szeretetének megnyilvánulását, dicséretét. Sajnos a benne lévő fájdalmaknak, frusztrációknak és hiányérzetnek oldására az alkoholt választotta segítőtársul, ami aztán az életét követelte cserébe. Végtelenül szomorú történet, mert amúgy egy nagyon értékes emberke volt. A mai napig úgy érzem néha a hiányát, mint egy szippantásnyi friss, jószagú levegőét az áporodott, csukott ablakú szobában. És a mai napig szomjazom, vágyom a férfi elismerését, pozitív visszajelzését rám, a munkámra, az erőfeszítéseimre.
Ellentmondásos volt a kapcsolatunk is: kicsiként imádtam, rajongtam érte, igazi apuci pici lánya voltam. De később, amikor nőttem és kezdett kialakulni a személyiségem, eltávolodtunk egymástól, mert apu a nagyobb gyerekekkel nem tudott mit kezdeni. A kicsikkel, akik még istenként szeretik és tisztelik, megtalálta a hangot, de amikor a gyerek már árnyaltabban lát és gondolkodik, ő leblokkolt. Valószínűleg nem érezte magát elég jónak ahhoz, hogy átmenjen a rostán, ezért inkább kiszállt belőle. Nem ilyen drasztikusan, de valahogy lassan elpárolgott az életemből. Időnként találkoztunk, de nem volt benne a mindennapjaimban, nem volt köztünk szoros a szál, nem láttunk bele egymás fejébe, lelkébe. Ha hívtam, mentem látogatni, mindig örült, de ha nem, ő nem jött utánam, mintha sokadlagos lenne neki, hogy tartjuk-e a kapcsolatot.
Nagyjából egy hónappal azelőtt, hogy meghalt, írtam neki egy levelet, amire magamban csak „A levél”-ként szoktam utalni. Egy családi bulira kapott tőlünk meghívást, amire egész egyszerűen, anélkül, hogy lemondta volna, nem jött el, mert inkább sorozatot nézett otthon és ez annyira arcon csapott, hogy az összes vele kapcsolatos fájdalmamat leírtam egy levélben. Bár keményen fogalmaztam, mert nem vagyok a túlzott finomkodás híve, nem számonkérő vagy elítélő volt a hangvétele: inkább olyan utolsó segélykiáltás. Azt akartam, hogy vegye már észre, baj van. Hozzuk helyre, ami még helyrehozható, mert nagyon hiányzik, van helye az életemben és azt szeretném, ha nekem is lenne helyem az övében. Azzal fejeztem be, hogy várom a válaszát, mert ezeket meg kell beszélnünk.
De teltek a napok, majd a hetek, reakció pedig nem érkezett. Emlékszem a keserűségre, amikor rádöbbentem, szembe kell néznem azzal, hogy neki ezek a kérdések nem olyan fontosak. Aztán egyik este jött egy telefon a nagynénémtől, hogy aput bevitte a mentő a kórházba. Még aznap este meglátogattuk a bátyáimmal, borzalmas látvány volt: a néhány hónapja nem látott apám időközben tíz évet öregedett, végtagjai csontsoványak voltak, ami betegesen kiemelte az egyébként nem túl feltűnő sörpocakját, az arca beesett és meggyötört. A nővérke Papának szólította. Aznap este két nagyon fontos dolgot mondott el apu: az egyik, hogy megkapta a levelemet és csak azért nem válaszolt még rá írásban, mert úgy gondolta, ezt személyesen kell megbeszélnünk és várta az alkalmat. Ahogy hazamegy a kórházból, találkozunk és mindent végigbeszélünk. A másik az, hogy az orvos azt mondta neki, ha azonnal nem hagyja abba az ivást, rövid időn belül belehal, ezért úgy döntött, új életet kezd, felhagy az ivással. Számunkra ott és akkor derült ki egyértelműen, hogy apu alkoholista volt. Addig is tudtuk, hogy iszik, de nem volt olyan szoros a viszony, hogy belelássunk, milyen mértékben. Apu még aznap éjjel meghalt.
Elsőre természetesen lesokkolt. Sosem kerültem a szót, sőt, inkább gyakoroltam minél többször, hogy könnyedén ki tudjam mondani: meghalt az apám. Azt hiszem, először úgy gondoltam, mint minden ostoba gyilkos, aki elhiszi, hogy ha eltűnteted a probléma forrását, azzal maga a probléma is megszűnik. Nem így van. A mai napig szenvedek az apahiánytól, ami néha egészen váratlan helyzetekben és döbbenetes formában, alattomosan a felszínre bukkan. Ha hiányérzeted, ki nem mondott sérelmed van a szüleiddel kapcsolatban, még ma tegyél valamit ennek megoldására. Mert attól, hogy meghalnak, nem fogod tudni lezárni a dolgot, viszont legalább a lehetőségét is elveszíted annak, hogy valaha közösen megoldjátok.
Nem hiszem, hogy ez valaha is tudatos szintre emelkedett akkoriban, pláne nem lett kimondva soha, de dühös voltam apámra. Dühös, hogy nem volt jelen az életemben, hogy nem adta meg azt, amire vágytam volna és rettentően dühös, hogy kihúzta magát abból, hogy ezen változtasson és az egyszerűbb utat választva megszökött. Ezzel párhuzamosan jött az önvád, a bűntudat érzése azzal a különbséggel, hogy ez sokkal tovább tartott. Vádoltam magamat „A levél” miatt, azért, mert nem figyeltem rá jobban, mert nem próbáltam neki segíteni. Ugyanis nagynéném, aki a legközelebb állt hozzá, elmondta, hogy az utolsó hónapokban apu sokat szorongott, mert tulajdonosváltás történt a cégnél, ahol dolgozott és attól félt, kirúgják így nem sokkal nyugdíj előtt és nem fog tudni máshol elhelyezkedni. Ezért kezdett nagyon keményen inni, aztán megkapta a levelemet is, ami plusz olaj volt a tűzre. Évekig tartott ez a rettenetes érzés, hogy valahol talán én is felelős vagyok a haláláért. Amikor szépen lassan kezdett múlni, arra gondoltam, talán most már túl vagyok az egészen.
De a legkeményebb része csak ezután következett: amikor végre elmúlt a harag és az önvád, elkezdett borzalmasan hiányozni. Eddigre már nagyjából sikerült elfogadnom, hogy olyan volt, amilyen, ennyit tudott csak adni, nem volt képes többre. De még az a kevés is felértékelődött így, hogy nem volt már többé elérhető. Aztán egyszer, nem is olyan régen összehoztunk unokatesóimmal egy közös vacsorát, ahol csupa olyan ember volt, akik szerették aput; nem valamihez képest, hanem egyszerűen csak szerették. Mindenki úgy gondolt rá vissza, mint egy kedves, jó humorú, jóérzésű emberre, akinek a halálával sokkal kevesebb lett a világ. Az egyik unokatesóm adott nekem egy képet róla, amit ő készített: apu ül az ágyán és teli szájjal nevet bele a lencsébe. Olyan, amilyennek emlékezni akarok rá, kedves és gondtalan abban a pillanatban; olyan, amilyen akkor lett volna, ha nem a félelmeit éli az élete helyett. Ott és akkor, a fényképpel a kezemben, az arcomon lecsorgó könnyekkel, körülvéve olyan emberekkel, akik szerették, egyszer csak más szemmel kezdtem őt látni: az ő szemükkel.
Ítéletet és bírálatot félretéve, egy kedves, szeretnivaló embert láttam meg magamban azon a helyen, ahol ő van. Ezzel elindult valami, ami pár nappal később csúcsosodott ki, egy váratlan pillanatban. Nem is gondoltam akkor éppen rá, de egyszer csak átfutott rajtam egy leírhatatlan megkönnyebbülés: hogy végre szerethetem az apámat. Mintha mázsás súly gördült volna le a vállaimról, mintha egy jótündér hirtelen egy pálcasuhintással feloldozott volna az átok alól, hogy nem szerethetem őt. Az átok alól, amit én tettem magamra. Most már semmi más nincs, csak a hiánya de nem hiszem, hogy ez valaha is elmúlik. Tizenkilenc és fél évvel ezelőtt temettem el és nemrég lett volna 77 éves. És mindig, örökké hiányozni fog, de most már tudom úgy szeretni, ahogy életében kellett volna.
