Ma azt hittem egy pillanatig, hogy álmodom. Jöttem haza a boltból és egyszer csak, hirtelen, a megálló felé menet megéreztem az illatodat. Erősen és tisztán, mint akkor nyáron, az ölelésed közben. Bár akkor hozzákeveredett az orromban a saját, hormonoktól illatos, enyhe izzadságszagom is, de azt leszámítva szinte ugyanaz volt. Aztán rájöttem, hogy nem álmodom és nem is őrültem meg, hanem a megállóban állt egy férfi, aki ugyanazt a parfümöt használta, mint te azon a nyáron és pont az ő irányából jött felém egy fuvallat.
Az illat pedig visszarepített oda hozzád, a karjaidba és ahogy felszálltam a trolira, újra láttam magamat a tárgyaló felé igyekezni, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon és közben zakatol a szívem, mert tudom, meg foglak ölelni. Érezni fogom az illatod, a tested melegét, a bőröd tapintását és óvatosan teszem egymás elé a magasított talpú szandálban a lábaimat, mert egy picit remegnek. Igyekszem nem elárulni magamat a többiek előtt, bár fel nem foghatom, hogy nem tudja már mindenki. Rajtam minden meglátszik, gondolom. Látom magamat, ahogy próbálok akkor cigizni menni, amikor te is ott vagy, de mindig van ott valaki más is, akivel beszélgetsz. Úgy is jó, mert azt is szeretem, ha csak hallgatom a hangodat. Jó hangod van, tetszik. Felidézem az érzést, amikor hazafelé menet veled csetelek, kezdenek sikamlóssá válni a mondatok, minden egyes küldés előtt remeg egy picit a kezem, de őrülten élvezem és ahogy megyek keresztül a téren, felnézek és már ott is állok a házunk előtt és elönt a bűntudat. Gyorsan elköszönök, törlöm a chat historyt és csendben elásom magam. Korrekt vagy, mindig tiszteletben tartod, amikor elköszönök, sosem folytatod egy szóval sem, nem akarsz nekem gondot.
Látom magam az irodában, ahogy számolom vissza a napokat, amikor szabadságon vagy, ahogyan kényszeresen odapillantok az üres széked felé. Ha tehetném, beleülnék és ott terpeszkednék egész nap, szívnám magamba az illatod, elképzelném, ahogyan a szoknya vékony anyagán keresztül hozzáér a fenekem ahhoz a székhez, amin te szoktál ülni és hagynám, hogy átjárjon az érzés, hogy most a kettőnk teste valamilyen módon mégiscsak egyesül. Atomok belőled ott maradtak és érzékelik az én bőröm atomjait. Csak számolom a perceket, amikor újra látni foglak, közben otthon olyan vagyok, mint egy tüzelő szuka. Állandóan szexelni akarok, de tudom, hogy ez már nem a férjemnek szól; ezért nem is csillapodik a vágy. Veled akarom, de nyúl vagyok hozzá. Én még férjes asszony vagyok, aki szerelmes. A férjébe. Elvileg. Nem merem átlépni a határt, megcsókolni sem merlek, egyszer sem. Csak játszom a tűzzel és közben lángolok.
Eszembe jut, ahogyan megváltozol, amikor leírom neked, mit érzek. Addig csak olyan óvatos, finom flörtöt tapasztaltam, amit, ha akarok, észre sem veszek. De utána átszakad a gát és én boldog vagyok és rettegek egyszerre. Pontosan tudom, hogy mindent elveszíthetek, de még azt hiszem, nem akarom elveszíteni. Még maradni akarok a kis illúziómban, de közben őrülten vágyom rád. Újraélem, amikor a fodrásznál ülök, festékkel a hajamon és közben veled csetelek. Ahogyan a férjemmel nyaralok és veled csetelek. Emlékszem, ahogyan azokon a helyeken járok, ahol te is és fogom az ő kezét, vele beszélgetek, de közben rád gondolok. Elképzelem, ahogyan ott jársz, ugyanazokon az utcákon, látod ugyanazt az épületet, ami mellett most én megyek el, a férjemmel kézen fogva. Arra gondolok, vajon te milyennek láttad ezt, neked ízlett-e az, amit én éppen eszem. Annyira, hogy szinte érezlek ott. Sosem nyúltunk egymáshoz igazából, túlfűtött ölelkezésen kívül nem nagyon történt más, még egy csók sem. De mégis érzem, ez az igazi megcsalás, a többi már tök mindegy lenne. Mégsem merem meglépni a többit.
Aztán vége lesz, én elmegyek, mert meg akarom menteni a házasságom. Akkor még nem merek ránézni, hogy valójában egy lilára fagyott szájú, keményre dermedt hullába próbálok életet masszírozni. Hogy ezen már nincs mit megmenteni, hogy te is csak egy tünete vagy annak a szomorú igazságnak, amit két tökéletesen össze nem illő ember hatalmas szerelemből köttetett házasságának az élettelen teste fogalmaz meg. Vigyázz, mire vágysz, mert a végén még megkapod aztán dögölhetsz bele. Ő érzelmekre vágyott, megkapta és világgá akart szaladni tőle. Én biztonságra vágytam, megkaptam és halálra untam magam benne. Üres voltam, érzelmileg kielégítetlen és frusztrált. Én nem tudok azonos hőfokon létezni, ő meg csak úgy tudott.
Az elején nem hiszed el, hogy tényleg le akarom zárni, hogy nem akarom tartani a kapcsolatot, mert helyre akarom hozni, amit még lehet. Igen, dühös vagyok rád sokáig, amiért provokálsz, amikor megkérdezed, mi lett volna, ha. Ki akarod velem mondatni, hogy mi lett volna. Persze, hogy egymásnak estünk volna, ha nem vagyok nyúl hozzá, nyilván. Persze, hogy rád öntöttem volna mindent, amit olyan sokáig elpakoltam magamban valahol, mert egy ember formájú, hideg kőfalra már nem tudtam ráborítani. Amikor próbáltam nekiadni a darabjait, szinte visszaböfögte rám őket, képtelen volt fogadni. Ezt mind te kaptad volna meg, még az is lehet, meg is ijedsz tőle. Hát most kapja egy részét más, aki szintén nem tud vele mit kezdeni; úgy tűnik, ez a sorsom. De akkor hátrébb léptem jó sok lépést, mert nem akartam, hogy újra megkérdezd, mi lett volna, ha. És ezzel ellöktelek. Azt hiszem. Most már nem vagy rám kíváncsi. Amikor rád írok, udvariasan válaszolsz, de nem érdekel már. Magadtól sosem írsz. Sajnálom. Nekem sokszor eszembe jutsz. A távkedves, aki sosem volt. Mert feláldoztatott egy hulla oltárán.
Egyszer sem mondtam el neked még, mennyire hálás vagyok azért, hogy megmutattad nekem, amire olyan nagyon nem akartam ránézni. Gyengéden finom, puha kezeid közé vetted az arcomat és óvatosan de kíméletlenül fordítottad a fejemet a házasságom kihűlt holtteste felé és nem engedted, hogy becsukjam a szemem. Aztán visszafordítottad magam felé, az én igazi, belső magam felé, aki vagyok, aki lenni akarok és aki nem tudtam lenni az utolsó két évben. Megmutattad, mi hiányzik és mennyire reménytelen azt kapnom ott, ahol éppen vagyok. A biztonság őrülten kecsegtető; de önmagában nekem a biztos halál. Köszönöm a segítséged. Kérlek, ne haragudj rám.
