Tavaszodik

Már érzem a tavasz ígéretét a levegőben. Látom a lehunyt szemhéjamon keresztül is valami újnak a készülődését. Itt susog a fülembe, az ízét is érzem, olyan finom, hogy még az ő puha szája sem tudja felülmúlni. Valami újnak az alakulása. Egy óriási nagy üstbe beletettem mindenfélét, alágyújtottam és most várom az eredményt. Előbújik majd a rügyekkel együtt és a nyomában meg fog halni valami más. Valójában már haldoklik egy ideje, de féltem őt elengedni. Születésemtől kezdve velem van, azóta azonosulok vele, élem a fájdalmát, szenvedek a bizonytalanságától, hurcolom a bűntudatát a tökéletlensége miatt és hiszem el minden ismert vagy ismeretlen félelmét. De elég. Nyugdíjba kell vonulnia és szépen átadni a helyét a fiatalságnak, az új vérnek, annak a magabiztos, innovatív energiának, ami meg tud birkózni a rá váró feladatokkal.

Többen jeleztetek aggodalmat és értetlenséget az Elpárolgok című szösszenetem tartalmára reflektálva. Igen, talán kívülről nézve okot ad rá, de belülről korántsem. Egész másról van szó. Bár valóban helyenként nehezen élem meg magát a folyamatot, de közben tudom, hogy nem csak szükségszerű, hogy ez megtörténik, de áldás is. Amin keresztülmegyek, vagy ami keresztülmegy rajtam, egy olyan változás, amiben ledőlnek a korlátok, lehullanak a leplek a hazugságokról, ahol a teremtmény szembesül a teremtőjével és fejet hajt előtte. Érthetetlen? Talán igen. Megpróbálom megmagyarázni.

Életünket hajlamosak vagyunk eléggé fekete-fehér módon megítélni: vannak a jó dolgok benne és a rossz dolgok. Azok a történések, amiktől elégedettek leszünk, amiknek örülünk természetesen a jó dolgok. Aztán vannak a rosszak, amiktől megijedünk, amiktől bosszankodunk vagy kellemetlennek bélyegezzük meg őket. A változásokat és a váratlan eseményeket szinte kivétel nélkül mindenki az utóbbi csoportba sorolja. De kicsit fentebbről nézve a dolgot hamar rájövünk, hogy valójában messze nem így van. Utólag visszanézve szinte mindenről meg tudjuk mondani, hogy miért is volt jó, hogy éppen úgy alakult. Látjuk már, hogy hova vezetett és tudjuk, hogy nélküle sosem jutottunk volna valamihez, aminek viszont örülünk.

Ezek vagyunk mi: a kettősségben élő ember, aki akarja a jót és ellenáll a rossznak. De mi a rossz? Ki dönti el, egyáltalán, ki tudja? Nos, részemről egyetlen egy rossz dolog van: nem élni. Elmulasztani lehetőségeket, kihagyni élményeket, túlélésre játszva megalkudni, feladni, elbújni, minél kevesebbet kockáztatva, gyáván kibírni, tartalékolni magamat. Ennél nincs rosszabb, ez Isten és ember ellen való vétek. Minden egyéb csak történés. Az, ami. Attól lesz csak előjele, negatív vagy pozitív, ha én hozzáteszem azt. Ami történik se nem jó, se nem rossz. Ennek van most itt az ideje és ha tudom, hogy az én életemben mindig minden azért van, hogy engem szolgáljon, akkor szükségszerűen a változás is kizárólag előrefelé vihet, sehova máshova. Amikor borzalmasan nehéznek élem meg a folyamatot, csak annyiról van szó, hogy átmenetileg elkezdtem azt az oldalt figyelni, ahol a nehézségek laknak, az akadályok, a “mi lesz, ha?” kezdetű kérdések: a generációsan hurcolt félelmek megfogalmazásából fakadó bizalmatlanságok a jövő felé.

Mert ugyanakkor a változás a tavaszt is jelenti. Az időszakosan szunnyadó képességek ébredezését, a hosszú időn át elnyomott vágyak felfedezését és kieresztését a tavaszi szellőbe. És igen, néha kifejezetten nehéznek tűnik rászánni magunkat, hogy megtegyük az első lépést az álmok megvalósítása felé, mert belénk van kódolva, mélyen és kitörölhetetlenül a kudarctól való félelem, mégis ez az egyetlen út, amit járni érdemes. Mert az ember normális állapota nem a közöny és a megalkuvás. Sem a beletörődés. Nem a “jó lesz ez így is” és nem az “ugyan már, másnak még ennyi sincs”. Az ember normális állapota igenis a lelkesedés, az öröm és az élvezet. Az életen nem átjutni kell valahogy, mint valami nyomorult középiskolai vizsgán, hanem megélni benne mindent, élvezettel és kivenni belőle mindazt, amit csak lehet. Az életet azért kaptuk, hogy éljük. Megéljük. Elvegyük, amit akarunk és ha szükséges, megfizessük az árát, időszakosan akár fájdalommal is, de az sem baj. Az is csak az élet része. Amíg a kettősségben élünk, jó és rossz viszonylatában, addig a fájdalom is része a játéknak. Én ezerszer inkább vállalom a szarabb napokat is, ha kell, minthogy kimaradjak abból, amire vágyom. Éljetek. Csoda egy játék ez.

 

    1. Rózsa Róbert 2020.02.12.
      • kiskolibri 2020.02.12.

    Add Your Comment