Kettyós Klári

Április 14. péntek

Még egyszer megnézem magam a kis púderes tükrömben. Oké, minden rendben, a hajam szuper, a sminkem visszafogott, de a csillogó rúzstól érzéki. Kicsit lejjebb húzom a dekoltázsom, észrevettem, hogy többször odatévedt a szeme napközben, ami valószínűleg öntudatlan volt, mert még a mosolyomra sem reagált. Vagy félénk, egyem meg. De ma nem ússza meg. Direkt azért kértem, hogy ilyen későn beszélhessek vele négyszemközt, mert pénteken mindenki lelép korábban és így kettesben maradunk az irodában. Őrület, érett nő vagyok, de úgy izzad a tenyerem és zakatol a szívem, mint egy ostoba bakfisnak.

Na, végre jön. Hozza a kávéját, igazán nem kéne már ilyen későn kávéznia, különben is, ez legalább a hatodik ma. De sebaj, majd ha egy pár leszünk, szépen elkezdem a testtudatosságra nevelését. Bemegyünk a tárgyalóba, remegnek a lábaim. Jó alaposan előkészítettem a beszédemet, hatalmas, hosszú panaszáradatom van, a szegény, riadt, gyámolításra szoruló nőt fogom játszani: az ilyen pasik nagyon buknak rá. Kihozza belőlük a férfit, aki támasz akar lenni, ettől meg azonnal a farkukba száll az összes vér az agyukból. Nem tart sokáig, hamar a karjaiban végzem, először óvatosan, inkább barátian simogatja a hajamat, később már némi sürgetést és vágyat is érzek belőle. Tapasztalt nő vagyok: ismerem a vonzerőmet, tisztában vagyok azokkal a kis trükkökkel, amikkel úgy lehet irányítani egy ilyen helyzetet, hogy minden a terveim szerint alakuljon, de mégis úgy érezze, az ő kezében van a kontroll.

Lassan a szemébe nézek és hátravetem hosszú, hullámos hajamat. Végre igazi sürgetéssel ölel át és én lelkesen simulok bele a karjaiba. Pillanatok alatt a földre kerülnek a ruháim, kapkodva vetkőztet, simogat: most már egészen más okból remegnek a lábaim. Magam mögé nyúlok és megragadom a tárgyalóasztal szélét, egy szexi mozdulattal felcsusszanok rá. Csókol, gyengéd ujjakkal fedezi föl a testem, aztán váratlanul lehúzza a sliccét. Igen, én is akarom, lázasan elkezdem kigombolni az ingét, érezni akarom a bőrét. De ő nem segít, úgy látszik, nem akarja vetkőzésre pazarolni az időt. Félig kigombolt inge alá csúsztatom a kezem, bőre meleg és bársonyos. Pontosan olyan szenvedéllyel ragad meg, ahogyan vártam, türelmetlen vagyok, igen, gyerünk már. Nem kell előjáték, az egész napom az volt, miközben erre a pillanatra vártam. Az asztal halkan nyikorog, egyetlen bánatom, hogy nem akar közben a szemembe nézni. Nem értem. Biztosan tudom, hogy tetszem neki. Félig lehunyt szempilláim alól próbálom elkapni a tekintetét, de ha véletlenül sikerül is egy másodperc törtrészéig, azonnal félrenéz. Aztán már ez sem érdekel, ahogy lassan elborít az öntudatlanság.

 

Április 16. vasárnap

Későn ébredtem. Tegnap fél éjszaka olvastam, miután beadtam a barátaimnak, hogy most tényleg nem tudok velük menni bulizni, annyira fáradt vagyok és fáj a fejem. Semmi kedvem nem volt hozzá, egyedül akartam lenni. A fejfájás persze nem volt valódi, ahogyan a fáradtság sem, de egyáltalán semmi hangulatom nem volt ahhoz, hogy nagyhangú, legénybúcsús, seggrészeg turistákkal próbáljak a zenét túlüvöltve társalogni, és ahhoz a véget nem érő csatához sem, hogy a kezüket a megfelelő helyen tartsák, ne a testem különböző pontjain. Ostoba, pillanatnyi ösztönüknek engedelmeskedő kis férgek, a legtöbbjük a harmicas évei elejére már vastag alkoholproblémával. A legínségesebb időkben is éppen csak hogy megteszik az éhségem csillapítására, de most, amikor épp egy igazi férfit kóstolhattam meg, eszemben sincs rájuk fanyalodni. Titokban persze arra vártam, hogy telefonál és semmilyen kockázatot nem vállalhattam, hogy esetleg elmulasztom a hívását. De a telefonom néma maradt egész nap és egész éjjel. Most megyek, összeütök valamit ebédre és remélem, ma hallok még felőle.

 

Április 17. hétfő

Tegnap nem hívott. Kicsit dühös vagyok, mégis hogy képzeli ezt? Pénteken letámad az irodában, még normálisan le sem vetkőzik, annyira türelmetlen, aztán egész hétvégén nem jelentkezik? Ha nem lennék őrülten szerelmes belé és tökéletesen meggyőződve arról, hogy minket egymásnak teremtettek, ma elküldeném a francba. Nem valami ócska kis ringyó vagyok, akivel ezt meg lehet csinálni. De tudom, hogy a mi életünk össze van kötve, így lenyelem a dühömet és megvárom, milyen magyarázatot ad erre. Persze, tudom, hogy nős és a gyerek is még elég kicsi, biztos sűrű volt a hétvégéje, de akkor is. Csak tudott volna találni pár magányos percet, amikor rámcsörög.

Estig várom, hogy félrehívjon, de miután egész nap látványosan kerül, eléállok a konyhában, amikor épp nincs ott senki és megkérdezem, mégis miért nem jelentkezett. Összerezzen, úgy hallgattat el, ahogy a gyerekeket szokták: mutatóujját a szájára téve halkan sisseg egyet. Ha nem lenne ilyen cuki, amikor ezt csinálja, kikérném magamnak. De az. Aztán megfogja a karomat és kivonszol a folyosóra. Csalódás az egész: nem lágyan, érzékien ér hozzám, hanem határozottan, bosszankodva. Egyáltalán nem tetszik. Kint a fülemhez hajol – érzem az illatát, megőrülők tőle – és azt mondja, legjobb lesz, ha elfelejtjük az egészet. Azt hiszem, rosszul hallok.

-Csináljunk úgy, mintha meg sem történt volna. Kérlek. Mindenkinek ez lesz a legjobb. Sajnálom, ha úgy érzed, visszaéltem a helyzetemmel, de egészen őszintén, te kezdeményeztél.

Nem válaszolok. Nem tudom, mit mondjak. Ez nem az a hozzáállás, amit vártam, egyáltalán nem. Felváltva, hullámokban vonul át rajtam a düh és a kétségbeesés, mindkettő irdatlan erővel. Mivel nem tudok értelmesen reagálni és érzem, ahogyan a tehetetlenségtől a belső szemzugom lassan megtelik könnyel, egyszerűen kirántom a karom a szorításából, hátat fordítok neki és elsétálok, ügyelve arra, hogy érzékien ringassam menet közben a csípőmet. A vécébe megyek és halkan kisírom magam. El kell dönteni a következő lépést, módosítani kell a terven. Semmi nem alakul a várt szerint.

 

Április 19. szerda

A konyhai incidens óta nem állok vele szóba. Nem kerülöm konkrétan, de vigyázok rá, hogy kettesben semmiképpen ne maradjunk sehol és igyekszem minél távolabb lenni tőle. Ettől be fog indulni, sérteni fogja a hiúságát, hogy leszarom és elkezd majd teperni. Remélem. De egyelőre ennek sajnos semmi jelét nem látom. Ha bármit is, inkább egyfajta megkönnyebbülést látok rajta. Persze az is lehet, hogy attól könnyebbült meg, hogy nem vagyok rá mérges, nem vádolom és vonom kérdőre. Istenem, annyira imádnivaló egy pasi, ahányszor ránézek – persze csak titokban, nehogy észrevegye – szó szerint repes a szívem. Régen nem értettem ezt a kifejezést, de most már érzem is. Legszívesebben felfalnám, mindenestől. Egész nap várom, hogy utánam jön, hozzám ér, mond valami kedveset, de nem teszi. Olyan, mintha félne tőlem. Persze ez nyilván marhaság, de rossz érzés látni.

 

Április 20. csütörtök

Tegnap alig bírtam ki, hogy ne menjek utána a konyhába, de aztán sikerült erőt vennem magamon. Még nem találtam ki a következő lépést, nem tudom, hogyan tovább, így most egy kicsit kivárok. Mindenesetre ma lábat villantó, rafináltan, de nem egyértelműen mindent láttató ruhában jöttem, diszkrét sminkkel, kiengedett hajjal és bőséges parfümmel.

 

Április 21. péntek

Ez borzasztó, ennél rosszabb már nem is lehetne. Egész nap igyekeztem felhívni magamra a figyelmét, eredménytelenül. Végső kétségbeesésemben délutánra lementem kutyába és csináltam neki egy kávét ebéd után. Amikor odavittem neki, úgy nézett rám, mint anya a hülyegyerekére, amikor egy bogarat, vagy valami mocskos követ akar adni ajándékba. Majdnem elbőgtem magam, olyan megalázó volt. Valószínűleg láthatta az arcomon, mert hirtelen összeszedte magát és elvette a kávét, megköszönte és kierőltetett egy félmosolyt. De pár perccel később láttam, hogy kiönti a mosogatóba. Annyira megviselt az egész napos reménytelen várakozás és a kávés közjáték, hogy estére már-már hisztérikus állapotba kerültem és minden ellenkező irányú meggyőződésem ellenére csatlakoztam a barátaimhoz egy kis bulizásra. Eredetileg csak néhány laza italról volt szó, de aztán sikerült irgalmatlanul bekarmolnom, több szórakozóhelyet végigjárnom a lányokkal és hajnal felé egy minden szempontból alkalmatlan faszi társaságában hazamennem. Egyetlen porcikám sem kívánta, de kellett a megtépázott önbizalmamnak, hogy érezzem: valaki nagyon akar. Aztán az egész lassan rémálommá változott, a szerencsétlennek nem volt gumija, viszont irtózatos lábszaga igen, amit ő is érzett, de túl béna vagy szégyenlős volt ahhoz, hogy elmenjen nálam zuhanyozni. Belőlem hiányzott a lelkesedés szikrája is, ő meg túlzottan be volt nyomva ahhoz, hogy normálisan működjön, így még fel sem állt neki rendesen. Félórányi bénázás után végül megkértem, hogy távozzon, mire berágott és elkezdett erőszakoskodni. Nem volt vészes, de ahhoz épp elég, hogy az én részegségem is agresszióba forduljon át, úgyhogy a végén igazi taplókat megszégyenítő, alázós kiabálássá fajult a dolog, aminek csak úgy tudtam véget vetni, hogy az addigra már szerencsére felöltözött pasit szó szerint kituszkoltam az ajtón, a küszöbön adva kezébe a cipőjét. Amikor végre megszabadultam tőle, kidobtam a szemétbe minden ruhát, ami rajtam volt és addig áztattam magam a forró víz alatt, amíg vörösre égett a bőröm. Vizes hajjal aludtam el, majd néhány óra múlva heves hányingerre ébredtem, háromszor hánytam és egészen délig a sírás határán fetrengtem, iszonyatos gyomorfájással.

 

Április 23. vasárnap

A tegnapot gyakorlatilag átaludtam, ami jó is, mivel mindenem fáj. A testem összes porcikája és a lelkem is. Ma a délelőttöt ágyban töltöttem, kávéztam és kutattam utána facebookon és instagramon. A rohadék. Előadja a figyelmes, szeretetteljes férjet és apát, közben meg munkaidőben a tárgyalóban kefélgeti a beosztottját. Na jó, nem szigorúan véve munkaidőben, már inkább este volt, de ez nem változtat a lényegen, hogy egy rohadék. Belém üríti a felesleget, aztán odébb dob, mint egy zsebkendőt. Otthon meg mosolyog, rózsát metsz, gyereket lök a hintában, kezet csókol, palacsintát süt, virágcsokrot ad nőnapra. És közben senki sem tudja, hogy a farkát máshová teszi, mint ahová egy ilyen csodás férjnek illene. Mekkora egy barom vagyok! Azt hittem, hogy mély érzésű, kedves, hogy tényleg szeret. Semmit nem jelentettem neki, most már látom. Ostobán áltattam magam, hogy össze van zavarodva, hogy idő kell neki, hogy türelmesnek kell lennem. De tévedtem. Csak egy önző rohadék ő is, mint az összes többi. És miatta felhoztam pénteken azt a majmot, aki még a farkát sem tudta felállítani és bűzlött a lába. Olyan dühös vagyok, hogy legszívesebben szétverném a fejét egy lapáttal: addig ütném, amíg darabos, vörös, undorító, lucskos masszává változna az egész, amiből már nem néznek ki azok a megbabonázó, világoskék szemek. De ezt nem tehetem, ezért inkább eszem egy tál zabkását, melegítőbe bújok és elmegyek futni a Szigetre. Hátha az segít.

 

Április 24. hétfő

Nem mentem dolgozni, beteget jelentettem. Ehhez fel kellett hívnom és beszélnem vele. Természetesen maradjak csak otthon, gyógyuljak meg. Álszent szemét. Szerintem megkönnyebbült, hogy ma nem kell látnia. Bosszút akarok állni rajta valahogy. Ezt nem teheti meg ez a kis féreg. Még nem tudom, hogyan, de ma kitalálok valamit. Szenvedjen ő is. Bosszút fogok állni, ha az lesz az utolsó dolog, amit ezen a földön teszek, akkor is.

 

Április 28. péntek

Feljelentettem szexuális zaklatásért, nemi erőszakért. Egyik barátnőm ajánlott egy szuper ügyvédnőt, akinek ez a szakterülete. Egyértelmű, hogy őt is zaklatták kiskorában, a nőről süt, hogy feketeöves férfigyűlölő, ami kapóra jött, mert minden szavamat elhitte. Azt mondta, kitapossuk a belét is. Azt is meg fogja bánni, hogy a világra jött, mire vége az ügynek. Hiszek neki.

 

Három évvel később, április 14.

Feldobott a facebook egy három évvel ezelőtti emléket ma, onnan tudom, hogy pont három éve csábítottam el a tárgyalóban este. Aznap reggel annyira dögös lett a szerkóm, a hajam és az egész kisugárzásom, hogy – tőlem szokatlanul – csináltam egy szelfit és posztoltam. Akkor még tele voltam vággyal és bizakodással, még azt hittem, mi ketten tényleg egy pár leszünk. Az emlék még mindig fáj, de azért megosztottam a fotót, mert rohadt jól nézek ki rajta. Most van itt az új helyemen egy hihetetlenül cuki srác a marketingen, akivel összefutunk néha a konyhában és pont a napokban jelölt be ismerősnek. Szeretném, ha látná ezt a képet rólam. Előbb-utóbb rá kell jönnie, hogy az egérszürke, átlagos arcú és testalkatú barátnőjénél sokkal jobbat érdemel. Ilyet, mint ez a szexbomba a fotón.

Néha eszembe jut, vajon mi lett vele a válása után. Azt hiszem, rá is írok gyorsan egy volt kolleganőmre, akivel hébe-hóba tartjuk a kapcsolatot, akinek a gyereke egy oviba jár az övével. Eddig nem mertem róla érdeklődni, de most majd úgy terelem a szót, hogy természetesen juthasson eszembe rákérdezni. Kíváncsi lettem.

 

Április 15.

Éjjel van, most értem haza a sörözésből a volt kolléganőmmel, akinek a gyereke egy oviba jár az ő gyerekével. Igaza lett az ügyvédnőnek. Tönkretettem. Valószínűleg az egész életét. Még nem csúszott le teljesen, de a legjobb úton van. A felesége elvált tőle, a gyereket alig látja. Kirúgták, nagyon sokáig nem talált állást és arról a pozícióról, amiben volt, soha a büdös életben nem is álmodhat többé. Eladósodott, alkalmi munkákból él és iszik, mint a gödény. Szarul néz ki, nagyon lepukkant lett. Rájöttem, hogy igazából nem is jóképű, csak jól állt rajta a márkás öltöny és a sok, minőségi cucc; a szépen kozmetikázott külső. Láttam róla friss képeket, mert ők még mindig ismerősök – engem nyilván rögtön letiltott mindenhonnan. Hát, úgy kell neki. Nem lehet egy nőt csak úgy szédíteni, büntetlenül. Nekem azóta nem volt rendes kapcsolatom, csak komolytalan próbálkozások. Nagyon összetörte a szívemet, ebből nehéz felállni. De most majd, azzal a kis cukorfalattal a marketingről. Istenem, olyan gyönyörű kezei vannak, hogy sírnom kell, ha rágondolok. Bebújok a takaró alá és a kezeire gondolva alszom el.

 

 

 

  • Add Your Comment