Művésznő

A Művésznő halk, tapintatos szöszmötölés hangjára ébredt. Lassan kúszott vissza az áldatlan öntudatba, ahonnan menekülni próbált élete minden ébren töltött pillanatában és óvatosan kinyitotta a szemét. A fejében őrült hasítást érzett, a gyomra pedig olyan benyomást keltett, mintha még nem döntötte volna el, meg akar-e szabadulni minden tartalmától, vagy mégiscsak megkegyelmez neki. Látómezejébe bekerült a tegnap esti férfi elegáns öltönybe bújtatott szép, széles válla és ápolt, egészen frissen nyírt hajú, napsütötte tarkója. Ahogy picit lejjebb engedte a tekintetét, két hosszú, öltönynadrágos lábat látott, amik hibátlan, fekete cipőben végződtek. Szerette volna megszólítani a férfit, hogy felhívja magára a figyelmét, hogy újra legyen köztük valami kapcsolat, de nem emlékezett a nevére. Hirtelen köhögési roham tört rá, mint mindig ébredés után, így a magas, vonzó alak mégiscsak megfordult és szembenézett vele. Épp az óráját csatolta be a csuklóján. Minden sietség nélkül odalépett az ágyhoz és lehajolt hozzá, egy gyors alig-csókolt lehelt az ajkára és intett. Aztán megfordult és kiment az ajtón.

A Művésznő köhögése ismét öklendezésbe fulladt, mint minden reggel, amitől végképp felkavarodott a gyomra. Felült és erősen koncentrálva mélyeket lélegzett. Egy perc múlva visszafeküdt és megpróbált újra elaludni, de az utcáról beszűrődő zaj már nem engedte neki, hogy kizárhassa a külvilágot: tudomást kellett róla vennie, akármennyire is igyekezett azon kívül élni. Egy órát töltött még ágyban, álom és ébrenlét közötti állapotban, amit még józanul is el tudott viselni, mert a valóságnál megfoghatatlanabb volt, bár nem annyira, mint az alvás. Amikor végül felkelt, készített egy erős kávét, leült a kopott, ócska hokedlire és rágyújtott.

Szánalmas volt a látvány, amikor körülnézett. Egy tetőtéri szobában lakott, ami egyben volt konyha, nappali és háló. A nem túl nagy szobát teljesen uralma alatt tartotta a középen elhelyezett, óriási, kovácsoltvas franciaágy és az ajtóval szemben lévő falon elhelyezett, hatalmas, háromajtós tölgy ruhásszekrény. Ezt a két bútort kivéve a berendezés ócska és szedett-vedett volt. Fürdőszoba nem tartozott a nyomorúságos lakáshoz, ahhoz ki kellett menni a folyosóra. Az egyik sarokban egy szebb napokat látott sminkasztalka próbált úgy tenni, mintha még mindig élete teljében lenne és viszonylag peckesen tartotta az ezerféle krémet, fésűt, kefét, sminket és hajformázó termékeket, de igazából senkit nem vert át, még saját magát sem. Az ő ideje már jó régen lejárt. Az asztalkához tartozó tükör több helyen meg volt repedve, így trükkös volt előtte a szépítkezés, de a Művésznő már úgy megszokta, hogy szinte észre sem vette. Félálomban is tudta már, mikor merre kell egy kicsit oldalra hajolni, vagy elfordítani a fejét, hogy kikerülje a repedéseket. A szoba konyhának kinevezett részén egy apró asztalka és két hokedli szolgált az általában folyékony dolgok elfogyasztására. A Művésznőnek nem volt hűtőszekrénye, sem tűzhelye. Enni egyébként sem nagyon szokott, de ha mégis, sosem itthon és még életében nem készített el egyetlen ételt sem. Nem, neki csak kávé kellett, cigaretta és sokféle ital: sosem lehetett tudni, éppen mihez lesz majd kedve. Így a rövidke konyhapulton művészi összevisszaságban sorakoztak az üvegek, közvetlenül a kávé megfőzéséhez elengedhetetlen, egylapos főzőlap mellett.

Az egész szoba az elhanyagoltság és lehangoltság benyomását keltette, amibe így, józanul és alig ébredés után, lepattogzott sminkkel és kócos hajjal tökéletesen beleillett a Művésznő. Ilyenkor, de csakis ilyenkor látszott rajta, hogy már nem fiatal és ilyenkor, de csakis ilyenkor érthette volna meg a világ, ha látja őt így, hogy miért tud olyan csodálatosan szívbemarkolóan énekelni a halálról, elmúlásról, szakításról, összetört szívekről és fájdalomról: ő maga volt mindez. Ezért nem átélte az előadását, hanem azt élte, élete minden pillanatában. Amikor késő délután már túl lesz a fürdőn, a többórányi szépítkezésen és elegendő mennyiségű alkohol fog csorogni a vérében ahhoz, hogy újra szembe tudjon nézni a világgal, csodálatos átalakulás tanúja lesz majd a sokat látott, szebb napokat megélt sminkasztalka. Akkor újra a díva fog itt állni, a magas, karcsú, hosszúlábú, kecses, rövid, fekete kleopátra frizurás, tökéletesen sminkelt, gyönyörű, szomorú zöld szemű végzet asszonya. Akkor újra azt fogja hinni, aki látja, hogy a húszas évei végén jár, nem pedig a negyvenesek közepén. De itt, reggel, a vonzó, ápolt, de névtelen férfi távozása utáni órákban, amikor még nem vette fel az álarcot, amibe a világ elől bújik, pont annak látszott csak, ami valójában volt: egy szomorú, megfáradt, negyvenes alkoholista nőnek.

Az elegáns, név nélküli férfi sietett haza aznap reggel, mivel este, vacsora közben akarta megkérni a kedvese kezét és előtte még rengeteg dolga volt. Természetesen az eredeti terv szerint otthon aludt volna, de végül este benézett ebbe a füstös ki lebujba, ahol ott állt a szánalmas, picike színpadon az a hihetetlenül izgalmas nő és olyan végtelen fájdalommal énekelte azokat a lassú, szívet tépő sanzonokat, hogy még annak a lelke is belesajgott, aki nem is tudott róla, hogy van neki olyan. Meg kellett állni, bele kellett vonódni abba a dekadens, társadalomból kirekesztett hangulatba, hagyni kellett annak a lenyűgöző nőnek, hogy magával vigye őt a saját, kétségbeejtő világába. Minden férfi a bárban úgy nézte őt, ahogy ott állt és félig lehunyt szemmel énekelt, mintha legszívesebben ott helyben felfalná. Mindenki csak a prédát látta benne, persze elsősorban ő is, de ő észrevette a könnycseppet is, ami a tökéletesen sminkelt, félig lehunyt szemek pilláin ragadt. Különös módon egyszerre érezte őt taszítónak, szánalmasnak és őrjítően kívánatosnak. Egy ideig csak ült a színpad előtt, nézte őt és hallgatta a hangját és próbálta eldönteni, melyik felé hajlik inkább; aztán a nő is észrevette őt és elkezdett neki énekelni. Ekkor a férfi rendelt egy dupla vodkát: döntött, hogy ezt a harcot az “őrjítően kívánatos” nyerte meg.

Az este további része már inkább egybefolyt, de bizonyos foszlányok élesen megmaradtak. Emlékezett például a büszkeségre, amikor hazafelé indult a Művésznővel és a többi férfi irigy pillantására is. Aztán emlékezett a meglepetésre, amikor beléptek a málladozó vakolatú, ócska bérház kapuján és a Művésznő fölkapcsolta a világítást és ő hirtelen rájött, hogy nem valami fiatal, koravén, különös tehetségű kis fruskával indult el hazafelé, hanem egy igencsak érett nővel, akitől csöppet sem meglepő, hogy ilyen átéléssel énekel azokról a nagyon is felnőtt érzésekről, amik egy huszonévestől még kiemelkedőnek számítanak. Amikor beléptek a koszos, elhanyagolt és végtelenül lehangoló, szánalmas kis lukba, amit ez a lecsúszott nő otthonnak nevezett, már nem volt visszaút. Egyáltalán nem volt már kedve az egészhez, de tudta, hogy innen ma este csak az önbecsülése teljes feladásával tudna távozni, ezért inkább megadta magát a sorsnak. Úgy tartotta, egy igazi férfi inkább lefekszik egy olyan nővel is, akit már nem kíván, mint hogy megriadt kis pisis módjára felkösse a nyúlcipőt és elmeneküljön.

A nő egyébként meglepően gyengéd volt és egy picit szégyenlős, ami bájossá tette, így nem lett olyan rettenetes az egész, de amikor elaludt a karjaiban, úgy csimpaszkodott belé, mintha bele akarna bújni a testébe, a lelkébe, a bőrébe, az egész erős, biztonságot sugárzó lényébe, ahol végre ő is megmelegedhet és elbújhat maga elől. A férfi alig aludt valamit, felváltva hallgatta a nő halk hortyogását és próbált kitérni a csimpaszkodó karok elől. Eljátszott a gondolattal, hogy egyszerűen otthagyja és hazamegy, de nem merte ebben az ócska lukban a sötét éjszakában nyitott ajtónál ott hagyni, arra pedig nem emlékezett, hogy hova tette a nő a kulcsot és különben is, egy-két órán belül kivilágosodik, nyugtatta magát. Végül azzal a gondolattal sikerült elszenderednie, hogy “lám, tényleg nem mind arany, ami fénylik”. A kelő nap első sugaraira már ébren volt és gyorsan összekapta magát, halk, finom zajokat csapva, amik a nőt felkelteni voltak hivatottak, hogy bezárhasson utána, amikor elment. Kint a friss levegőn eldöntötte, hogy fel kell hagynia lassan az ilyen kalandokkal, már csak azért is, mert ha tényleg nemsokára megnősül, nem fog tudni hogyan elszámolni a házon kívül töltött éjszakákkal.

Ezután a férfi hazament a saját, igényesen berendezett, tágas és kényelmes lakásába, lezuhanyozott, borotválkozott és felöltözött majd nekiállt a rengeteg dolgának. Hamar elfelejtette a Művésznőt, nem hagyott benne különösebb nyomot. Este elment a barátnőjéért kocsival, ahogy megbeszélték, felvette őt a háza előtt és elindultak a híres étterem felé, ahova asztalt foglalt – megadni a módját a lánykérésnek, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Büszke volt rá, hogy mindig, mindennek megadta a módját, ahogy az szerinte egy igazi úriemberhez illik. Épp kellemesen csevegtek a jó házból való, halk szavú, bájos és kedves barátnőjével, aki mindig úgy nézett ki, mintha az imént lépett volna ki egy divatlapból, tökéletes hajával, sminkjével, ruhájával, összeillő cipőjével és táskájával, amikor némiképp megkésve jutott eszébe, hogy ezen az utcán kell jobbra fordulni az étteremhez, így éppen az utolsó pillanatban vette be a kanyart, az ideálisnál jóval nagyobb sebességgel. Ezért nem volt ideje már reagálni arra sem, ahogy egy furcsán ismerős alak, szemmel láthatólag részegen, körülnézés nélkül lépett le az útra. Amikor beletaposott a fékbe, már tudta, hogy teljesen reménytelen. Tökéletes barátnője halkan, nőiesen sikkantott egyet, ahogy az elütött test hatalmasat csattanva felcsapódott a szélvédőre és egy pillanatig látták az összefolyt sminket az arcon; a tágra nyílt, csodálkozó szemek és a meglepett O-t formázó száj örökre beleégett a retinájukba. A férfi kiugrott az autóból és megnézte a Művésznőt, aki halálában ugyanolyan igénytelen volt, mint életében: a combján szemérmetlenül felcsúszott szoknya több helyen felszaladt harisnyába bújtatott, enyhén visszeres lábakat engedett láttatni és egy agyonmosott, fekete csipkés szegélyű bugyit.

    1. Rózsa Róbert 2020.02.11.
      • kiskolibri 2020.02.12.

    Add Your Comment