Sötét volt és hideg. Csak a gangról behallatszó, hétköznapi zajok és férje egyenletes szuszogása törte meg a csendet. Órák óta feküdt álmatlanul, újra és újra végigjátszva magában ugyanazt a beszélgetést a másik, racionális énjével de a vége mindig az lett, amit már egyszer eldöntött. Mégis most, amikor meg kellett tennie az első lépést, olyan fullasztó fájdalom roppantotta össze a szívét, amiről eddig nem is tudta, hogy létezik. A férfi felé fordult és az elfüggönyözött ablakon keresztül beszűrődő lépcsőházi lámpa fényében úgy kezdte el kutatni az arcát, mintha most látná először. Kétségtelen, nagyon jóképű. Halkan, óvatosan kitakarta magát és lassan, vigyázva kibújt a takaró alól, ami a férfi testétől volt meleg és illatos. Egy kurta pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy még utoljára odabújik az ismerős, szeretett karok közé és megcsókolja, de úgy döntött, nem kockáztat.
Dideregve bújt bele a hideg papucsba és zajtalanul, kapkodva öltözött farmerbe és kapucnis pulcsiba. Elővette a gardrób aljába már előzőleg eldugott hátizsákot és újra arra gondolt, hogy jobb lett volna ezt az egészet inkább nyárra időzíteni, mert akkor sokkal több hasznos ruhát tudott volna magával vinni.
De képtelen volt a nyarat beszennyezni valami ennyire fájdalmassal. A nyár maga a romantika, a könnyedség, az ártatlan boldogság időszaka.
Egyszerűen nem fér bele ilyesmi. Az ilyen lépéseknek ősszel van itt az ideje. Pillanatok alatt kész lett, fáradtan vonszolta be magát a gyerekszobába. Lassan, finoman nyomta le a kilincset, zakatoló szívvel hallgatózva. Tudta, ha a gyerek fölébred és megszólal, soha nem lesz képes megtenni, amit kell. A semmibe vetődés előtti borzalmas pillanatokban halkan imádkozott magában, hogy ébredjen föl és szóljon hozzá, miközben ebben a sötétségben nem volt semmi más a világon, amitől jobban félt volna. De ahogy belépett a szobába, azonnal tudta, hogy itt most nincs számára kegyelem, mert meghallotta a kicsi lassú, egyenletes lélegzetét. Odalopakodott az ágyhoz és lehajolt az alvó gyerekhez. Hozzábújt a homlokához és mélyen magába szívta a süteményre emlékeztető, édes illatát. Megsimogatta a selymes, szőke hajat, olyan gyengéden, mint a balzsamos, tavaszi szellő és visszanyelte a könnyeket. Tudta, hogy most nem engedheti el magát. Néhány, végtelen óráknak tűnő percig maradt ebben az áldott pillanatban, aztán hirtelen kirántotta magát és elindult kifelé a szobából. A konyhán áthaladva felkapott egy műanyag flakont, ezt megtöltötte vízzel és beletette a hátizsákba. Hátára vetette a zsákot, óvatosan kinyitotta a bejárati ajtót, kintről rázárta a szeretteire, nehogy valami bántódásuk essen éjjel és elindult.
Nem vesződött a lifttel, gyalog indult lefelé. Odakint arcon csapta a csípős, télszagú, őszi éjjeli levegő. Sohasem értette, hogy lehet az, hogy kora ősszel már ugyanolyan szaga van az esti levegőnek, mint télen. Tavasszal sem nyárszag van, hanem tavaszszag, akkor hogy lehet ősszel télszag? Ez így nincs rendjén, olyan, mintha a természet arra akarna figyelmeztetni, hogy ne örülj, ne hidd el, hogy még van időd, már itt is van a tél, az elmúlás, a végtelennek tűnő álom ideje. Három saroknyit sétált a metsző szélben, ott hívott egy taxit és kiment a reptérre. Több órája volt még a gép indulásáig, de tudta, hogy csak így fog idejében elindulni. Az időt majd eltölti valahogy. Keresett az épület mellett egy elhagyatott helyet, lefeküdt a hideg fűre és felnézett a csillagtalan, szomorú őszi égre. Rágyújtott és próbálta elképzelni magát nélkülük. Anélkül a két ember nélkül, akit a világon mindennél jobban szeret.
Órákig maradt így, de egyre nehezebbnek tűnt a túlélés távol attól a fényes, forró aranyszínű pajzstól, amit az ő szeretetük von köré és védi mindentől, mint a gesztenyét a tüskés, zöld burka.
Ostobaság, vagy bátorság. Nem tudta. Egyik pillanatban így, másikban máshogy érezte. De nem képes elmondani nekik és velük együtt végignézni, ahogy szép lassan elhervad a szemük láttára a teste. Ha így kell lennie, akkor legalább legyen közben egyedül. Biztos próbálják majd keresni, de arról meg volt győződve, hogy el tud úgy tűnni, hogy többet soha senki meg ne találja. Nem akarta látni őket többet. El kell hitetnie magával, hogy az egész csak egy álom volt és valójában nincsen senkije, akit annyira fájna itt hagyni. Lehet, hogy valójában nem is bátorság ez, hanem ellenkezőleg, a legnagyobb gyávaság a világon. Nem tudta. Semmit sem tudott.
Egy volt csak biztos, ő és a betegsége, mert ez a kettő most már egy volt.
Mielőtt végleg bele kell törődnie, hogy nélküle megy tovább az élet, néhány hónapig úgy akart még élni, mintha fiatal és független lenne, akinek semmilyen kötöttsége nincs a világon. Legyen tele az élet üres napokkal, hetekkel, amiket a lehető legjobban próbál kitölteni, de mégis hiányzik belőlük az az egyetlen dolog, amiért érdemes élni. Egy férfi szerelme és egy gyerek mindent felülíró szeretete, ragaszkodása az anyja iránt: a családja. Mert nem tudta elképzelni, hogy ezt képes lenne itt hagyni.
Inkább sok új, felületes ismerőst szerez majd és mindenkinek elmondja, hogy azért hagyta ott a hazáját, mert teljesen üresnek érezte otthon magát. Nincs családja, a munkája nem kötötte le, azt sem tudja, mi az a szerelem: új életet keres. Ha elég sokszor mondogatja, a végén talán el is hiszi, hogy tényleg ez az igazság és valójában nem sokat veszít azzal, ha befejezi. Sem ő, sem senki más. Nem tudott szembenézni azzal a fájdalommal, azzal a végtelen, sötét kútra hasonlító, tátongó űrrel, amit a családja fog érezni azután, hogy ő már nincs. Ki kell törölnie őket az emlékezetéből, a mindennapjaiból, a szívéből, a lelkéből. És meg kell szoknia egy olyan életet, nem is életet, csak létezést, ahol üresen peregnek a napok egymás után munkával, napfénnyel, pihenéssel és a végén az elkerülhetetlen vegetálással. A tengerpartra fog menni, mert azt mindig is imádta és ott fog dolgozni. Munkát könnyen talál majd, ezt tudta.
Kivesz egy szobát valahol és még az is lehet, hogy idegen férfiakkal megy haza néha munka után, hogy úgy érezze, a szex is csak egy alternatív időkitöltő, érzelmek nélkül nem pedig a másik lényében, teljes odaadásában, minden melegségében való fürdőzés a teljesség érzésével kísérve.
Vakon bámult bele a felhőkkel terhes, hideg szürke égbe, aztán megnézte az óráját. Itt az idő.
Felkelt a hideg földről, a ruhája teljesen átnedvesedett már. Végtelenül fáradt volt. Lassan bevánszorgott az épületbe és elindult a bejáratok felé. Eszébe jutott, hogy nem viheti magával a biztonsági ellenőrzésre a vízzel teli flakont, elővette a táskából, hogy megigya a tartalmát, mert rájött, nagyon szomjas. Előhalászta a zsákból és akkor látta, hogy a gyereké volt: előző nap ő vette neki az edzésről hazafelé jövet a sarki kínai boltban, azt hagyta ott a konyhapulton a kicsi, miután kiitta belőle a kedvenc italát. Jeges félelem markolta össze a belső szerveit arra a gondolatra, hogy meg kell válnia tőle és egy pillanatig úgy érezte, hazamegy. Még nem késő. Még mindenki alszik, a táskát bevágná a gardróbba vissza, ahol eddig is lapult: senki nem venne észre semmit. Aztán lesz, ami lesz. De akkor hogyan? Hogyan tovább? Nem. Minden erejét megfeszítve vett egy mély levegőt, kiitta az üvegből a vizet, bedobta a kukába és határozottan beállt a sorba. Odakint épp elkezdett derengeni a hideg, szürke égen a hajnal első bágyadt napsugara.
