A kampó

 

Ahogy kinyitotta a szemét reggel, azonnal tudta, hogy ez lesz az a nap, amikor végre megteszi. Minden porcikájában érezte, mintha csak a kétségek sosem léteztek volna. Az első gondolata ezután az volt, hogy milyen jó, hogy a hogyant már kitalálta, így azon sem kell gondolkodni. Nehéz lett volna ugyanis a döntés, hiszen annyi a lehetőség, hogy még az opciók számbavételének gondolatától is elfáradt. Aztán eszébe jutott, hogy igazából ez fordítva volt. Maga az ötlet is akkor merült fel, amikor egyszer meglátta a plafonról lelógó kampót. Rejtély, hogy miért csak akkor vette észre. Ez is egyike azoknak a csodálatosan sorsszerű dolgoknak, amiket tapasztalva az ember néha mindennél erősebben érzi, hogy kell lennie egy istennek, vagy valamiféle felsőbb hatalomnak. Hogy az élet nem random egymásra hányt események sorozata, hanem valami nálunk nagyobb és bölcsebb kéz által vezényelt, előre eltervezett kimenetelű történet. Mint egy film, amit már megírtak előre.

Évek óta lakott akkor a lakásban, évek óta sétált el alatta naponta többször, pókhálózott körülötte és mégis, pont azon az estén látta meg először a kampót, amikor annyira kétségbeesetten rossz passzban volt. Isteni kinyilatkoztatásnak értékelte akkor és néhány percre el is vesztette a kapcsolatát a valósággal. Arra gondolt, hirtelen csak úgy odatermett az a kampó, válaszként a meg nem fogalmazott kérdésére. Aztán eszébe jutott, hogy abban a lakásban is volt egy ilyen a plafonon, ahol gyerekként élt a szüleivel. Az anyja vékony lánccal felakasztható kaspót tett rá, amiben olyan növényeket nevelgetett, amik mélyen lelógtak a levegőbe. Emlékezett, hányszor dühöngött miatta, amikor hirtelen megnyúlt kamaszként rendszeresen beleütközött ezekbe a növényekbe.

Mindig gyűlölte a növényeket: borzalmas, fenyegető, meghatározhatatlan élőlények voltak ezek, amik teljes némaságban élték le egyhangú, semmire sem való életüket. Nem tudta felfogni, hogyan lehet az, hogy valami, ami él, semmilyen módon ne kommunikálja, ha éhes, szomjas, beteg vagy bármi egyéb baja van. Sosem tűrt meg a lakásban egyet sem. Az anyja imádta a zöldet, mindig azt mondta, hogy egy lakásból az élő növények varázsolnak igazán otthont, így sokáig próbálkozott azzal, hogy ráébressze a lányát arra, milyen szépek és mennyire megéri velük foglalkozni. Az első néhány alkalommal, mikor eljött látogatóba, cserepes növényeket hozott neki, de ő azonnal, ahogy anyja kitette a lábát az ajtón, kidobta őket a szemétbe, majd levitte a lépcsőházba a nagy kukába a szemeteszsákot. Míg végül egyszer úgy érezte, talán mégiscsak igaza van az anyjának, meg kéne próbálnia életben tartani egyet, hátha a végén megszereti. Odaállította hát anyja legfrissebb ajándékát a konyhaablakba és meglocsolta. De eljött az este és valami megmagyarázhatatlan idegességet kezdett érezni. Nem tudta, mi ez és honnan jön, de csak nem találta a helyét a lakásban. Járkált föl-alá, mint a ketrecbe zárt tigris és a lefekvés gondolatára pánikszerű hangulat lett úrrá rajta. Addig járkált a lakásban, amíg egyszer a konyhában véletlenül rápillantott az ablakpárkányon álló növényre és olyan heves félelmet érzett, hogy majdnem felsikoltott. Akkor jött rá, hogy a növénytől félt. Nem tudta megmagyarázni, de el kellett fogadnia. Minden lelkierejét összeszedve tudta csak megfogni és kidobni a szemétbe. Becsukta a konyhaajtót és bement a hálóba, de még mindig nem volt az igazi, bár már kevésbé félt. A végén beült éjszaka a kocsiba és átment a szomszéd kerületbe, ahol bevágta egy kukába a növényt. Hihetetlen megkönnyebbülést érzett; amint hazaért, lerogyott az ágyra és úgy, ruhában, azonnal elaludt. Másnap megmondta az anyjának, hogy soha, de soha többet ne hozzon neki növényt, mert nem fogja beengedni a lakásba, ha megteszi.

Az állatokat megtűrte maga körül, bár nem szerette őket kifejezetten, nem tudott velük kapcsolatot teremteni, de azokon legalább lehetett látni, hogy élnek. Egyszer megpróbált aranyhalat tartani, mert elege lett abból, hogy mindenki körülötte arról duruzsolt, hogy milyen szörnyű lehet teljesen egyedül élni. Bár neki tökéletesen megfelelt, lassan kezdett arra gondolni, mégiscsak vele lehet a baj. A filmekben, mesékben látott gömb alakú akváriumban úszkáló aranyhalacska látványa elég ártalmatlannak tűnt ahhoz, hogy kedve legyen megpróbálkozni vele, de rögtön az első pofon az volt, hogy valami hülye állatvédelmi szabályozás miatt már nem lehetett gömb alakú akváriumot kapni. Nem mindegy annak az ostoba halnak, aki úgyis egész nap csak körbe-körbe úszkál, hogy vannak-e sarkok vagy nem? Egy nyamvadt aranyhal életterére szigorú szabályok vannak, ugyanakkor két hete simán elkapták ketten a kolléganőjét az esti kocogása közben és megerőszakolták. Érthetetlen egy világ ez.

De mivel ő még soha életében nem futamodott meg egy aprócska nehézség miatt, belenyugodott, hogy ebben az esetben szögletes akváriumot fog majd hazavinni. Mindent megvett az állatkereskedésben, majdnem leszakadt a karja, mire felcipelte az összes cuccot. A magányos halacskát egy vízzel teli zacskóban adták oda neki, abból kellett beleönteni a szögletes akváriumba az állatot. Fél éjszaka dolgozott, hogy elkészüljön a kis lakótárs szobájával minél több energiát fektetett bele az akvárium berendezésébe, annál elképzelhetőbbnek érezte, hogy a végén talán még meg is szeretheti a kis halat. De aztán elkészült vele, beleengedte a lakóját és kijózanodva tapasztalta, hogy nem változott semmi. A hal csak kussol, egykedvűen úszkál körbe, nem látszik rajta érzelem, vagy változás.  Tök mindegy neki, hogy kerek, vagy az állatvédelmi törvény értelmében szögletes lakóhelye van-e (ami ráadásul lényegesen rosszabbul néz ki), hogy vannak-e az akváriumban díszek és egyáltalán kap-e enni. Aznap este nem etette meg. Másnap rengeteg dolga volt, egész nap jött-ment, intézkedett; eszébe sem jutott a hal. Amikor késő este hazaért, akkor döbbent csak rá, hogy az a szerencsétlen állat nem evett, amióta beköltözött új lakásába. Furcsamód, valami enyhe izgalom lett úrrá rajta arra a gondolatra, hogy esetleg éhen halhatott, így addig a másfél percig, amíg szándékosan lassan levette a cipőjét, felakasztotta a dzsekijét az előszobában és bement a fürdőbe kezet mosni, ezen gondolkodott. Aztán bement a nappaliba és csalódottan látta, hogy az ostoba dög pontosan ugyanúgy úszkál fel-alá, céltalanul és értelmetlenül, mint az előző este. Mintha minden rendben lenne a nyomorúságos kis életében. Enni adott neki aztán egészen addig nézte, ahogy apró szájával csipegeti a színes haltáp darabkákat, amíg az állat jól nem lakott. Másnap nem töltötte otthon az éjszakát, így megint nem kapott a hal enni este. Amikor két nappal később hazaért, semmi nem látszott rajta és ez annyira feldühítette, hogy csak azért sem etette meg. Közel két hétig bírta a dög kaja nélkül, mire egyik reggel a víz színén lebegve talált rá. Különös elégtételt érzett, ahogy merőkanállal kihalászta, majd bedobta  a tetemet a vécécsészébe, utánaöntötte a haltápot és mindent kidobott. Soha többet nem tartott semmilyen állatot.

Azon a különleges reggelen sokáig feküdt az ágyában és halogatta a felkelést. Még néhányszor megnézte a youtube-on a hurokkötés videóját, aztán meghámozott és cikkekre vágott egy almát és lassan megette. Ráérősen zuhanyozott és különös gonddal öltözött fel, miután tetőtől talpig bekente magát a méregdrága testápolójával, aztán diszkréten kisminkelte magát és megszárította a haját. Bevitt a nappaliba egy széket a konyhából és a kampó alá állította, utána követve a video utasításait, nagyon lassan és odafigyelve megkötötte a hurkot és a nyakába próbálta. Egy pillanatig elgondolkodott rajta, hogy kéne írnia valamiféle búcsúlevelet, de miután fogalma sem volt, mit írhatna bele, elvetette az ötletet. Úgysem érti meg senki, hiszen ő maga sem értette. Amikor felállt a székre, a hurokkal a nyakában, őrülten elkezdett kalapálni a szíve és remegni a keze. Annyira, hogy egy pár percre meg kellett állnia és a légzésére koncentrálva lecsillapítania magát, mert nem tudta beakasztani a kampóba a kötelet. Aztán ez is elmúlt, mint mindig minden és folytathatta, amit elkezdett. Csukott szemmel állt ott, nyakában a kampóval, majd egy hirtelen mozdulattal kirúgta maga alól a széket, ami hatalmasat csattant a padlón, ahogy a háttámlája földet ért. Az alsó szomszéd felnézett a magazinjából kávézás közben és egy pillanatra eltűnődött rajta, vajon mit művelhet az a furcsa, magányos lány odafent, ami ilyen nagy zajjal jár. De aztán hamar visszatért a celebek izgalmas, botrányokkal teli világához.

  • Add Your Comment