Jelenés
Minek köszönhetem e váratlan látogatást,
Te kedves Idegen, hogy beállítasz hozzám
Így, ennyi idő múltán
S megosztani készülsz vélem
A legnagyobb titkot,
Mit – bevallom – mindig reméltem
Majd egyszer szádból hallok.
Lépj be hát, telepedj le mellém
S mielőtt könnyítesz szíved súlyos terhén
Oldd meg kabátod, érezd otthon magad
Engedd meg nekem, hogy úgy hallgassalak,
Hogy közben nem figyelek másra:
Előbb szükségünk van evésre-ivásra
S mikor megosztottunk már vagy két üveg bort
És elfogyasztottunk egy kiadósabb tort,
Kávéval kezünkben letelepszünk végre
Akkor belekezdhetsz hosszú, szép mesédbe:
Hogy valaha éltél Te is, úgy, mint bárki
És szerettél volna keveset hibázni
Jó lenni apának, tökéletes férjnek,
Aki virágot hoz mindig kedvesének,
Ha úgy érzi, női lelke bókban hiányt szenved,
Mert tudtad te mindig: az, kit ünnepelnek
Könnyebben átlép sok apró-cseprő gondon
Elbuktál. Nem számít.
Hidd el, hogyha mondom.
Most már te is tudod: az élet csak játék
S neked az lett volna a legszebb ajándék
Ha magadévá teszed e bájos gondolatot
És ahogy idősödsz, lassan elfogadod
Azt, min változtatni nem akarsz, vagy nem tudsz
És küzdesz, miért lehet, vagy érdemesnek tartod
Mert ha nem adod fel oly könnyen a harcot,
Hidd le, előbb-utóbb meghozza gyümölcsét,
Én vallom: fájdalmad néha csak üvöltsd szét
Hátha észrevesz majd az is, ki addig nem
Egy nagy vallomástól megoldódhat minden
Én mindig éreztem, hogy valami nincs rendben
Csak szólnod kellett volna,
S feléd fordul lelkem
Csak ki kellett volna nyújtanod a kezed
Talán még annyit sem: elég, ha elveszed
Kinyújtott kezemből a neked szánt perceket
És a sok-sok érzést, miket éveken át
Neked gyűjtögettem, mindig ott várt terád.
Tudd meg hát: hiányzol otthon mindenkinek
Hiányzik minden perc, ami szép volt veled
Miután elmentél, sokáig éreztem:
Bűntudat marja szét belülről a lelkem
Hittem: az én hibám, hogy ez így alakult
Ám e kínzó érzés idővel megfakult
Maradt a szeretet és minden, mit a múlt
Lassan visszajátszva most fölfed előttem.
Végre elindultál a neked szánt úton,
Ne tekints hát vissza, ne rágódj a múlton
Hisz ami megtörtént, átírni nem lehet
Csendesítsd hát most le háborgó lelkedet.
Ha nem is nyertél végül, oly sokat tanultál
S bár oly sok éven át oly mélyen aludtál
Végre kinyílt szemed, tisztán látod sorsod
Söpörd most már félre ezer kínzó gondod,
Hisz ma egy élettel tapasztaltabb lettél.
És ha befejezted hidegre hűlt kávéd
A búcsúzást végleg itt, s most kell, hogy átéld
Mert éjfél felé jár már, vissza kéne menned
Nagy, nehéz terhedet itt kellett letenned.
Mikor kikísérlek, könny szökik szemembe
Remegő kezemet csúsztatom kezedbe
S annyit mondok csak az utolsó szó jogán:
Szeretlek. Nem vagy már idegen, Édesapám.
Budapest, 2002. 03. 29.
