Jelenés

 

 

Jelenés

 

Minek köszönhetem e váratlan látogatást,

Te kedves Idegen, hogy beállítasz hozzám

Így, ennyi idő múltán

S megosztani készülsz vélem

A legnagyobb titkot,

Mit – bevallom – mindig reméltem

Majd egyszer szádból hallok.

 

Lépj be hát, telepedj le mellém

S mielőtt könnyítesz szíved súlyos terhén

Oldd meg kabátod, érezd otthon magad

Engedd meg nekem, hogy úgy hallgassalak,

Hogy közben nem figyelek másra:

Előbb szükségünk van evésre-ivásra

 

S mikor megosztottunk már vagy két üveg bort

És elfogyasztottunk egy kiadósabb tort,

Kávéval kezünkben letelepszünk végre

Akkor belekezdhetsz hosszú, szép mesédbe:

 

Hogy valaha éltél Te is, úgy, mint bárki

És szerettél volna keveset hibázni

Jó lenni apának, tökéletes férjnek,

Aki virágot hoz mindig kedvesének,

Ha úgy érzi, női lelke bókban hiányt szenved,

Mert tudtad te mindig: az, kit ünnepelnek

Könnyebben átlép sok apró-cseprő gondon

Elbuktál. Nem számít.

Hidd el, hogyha mondom.

 

Most már te is tudod: az élet csak játék

S neked az lett volna a legszebb ajándék

Ha magadévá teszed e bájos gondolatot

És ahogy idősödsz, lassan elfogadod

Azt, min változtatni nem akarsz, vagy nem tudsz

És küzdesz, miért lehet, vagy érdemesnek tartod

Mert ha nem adod fel oly könnyen a harcot,

Hidd le, előbb-utóbb meghozza gyümölcsét,

Én vallom: fájdalmad néha csak üvöltsd szét

Hátha észrevesz majd az is, ki addig nem

Egy nagy vallomástól megoldódhat minden

 

Én mindig éreztem, hogy valami nincs rendben

Csak szólnod kellett volna,

S feléd fordul lelkem

Csak ki kellett volna nyújtanod a kezed

Talán még annyit sem: elég, ha elveszed

Kinyújtott kezemből a neked szánt perceket

És a sok-sok érzést, miket éveken át

Neked gyűjtögettem, mindig ott várt terád.

 

Tudd meg hát: hiányzol otthon mindenkinek

Hiányzik minden perc, ami szép volt veled

Miután elmentél, sokáig éreztem:

Bűntudat marja szét belülről a lelkem

Hittem: az én hibám, hogy ez így alakult

Ám e kínzó érzés idővel megfakult

Maradt a szeretet és minden, mit a múlt

Lassan visszajátszva most fölfed előttem.

 

Végre elindultál a neked szánt úton,

Ne tekints hát vissza, ne rágódj a múlton

Hisz ami megtörtént, átírni nem lehet

Csendesítsd hát most le háborgó lelkedet.

 

Ha nem is nyertél végül, oly sokat tanultál

S bár oly sok éven át oly mélyen aludtál

Végre kinyílt szemed, tisztán látod sorsod

Söpörd most már félre ezer kínzó gondod,

Hisz ma egy élettel tapasztaltabb lettél.

 

És ha befejezted hidegre hűlt kávéd

A búcsúzást végleg itt, s most kell, hogy átéld

Mert éjfél felé jár már, vissza kéne menned

Nagy, nehéz terhedet itt kellett letenned.

 

Mikor kikísérlek, könny szökik szemembe

Remegő kezemet csúsztatom kezedbe

S annyit mondok csak az utolsó szó jogán:

Szeretlek. Nem vagy már idegen, Édesapám.

 

 

Budapest, 2002. 03. 29.

 


										
    1. Rózsa Róbert 2020.02.03.
      • kiskolibri 2020.02.03.

    Add Your Comment