Napok óta készülök rá, hogy írok végre valamit erről a most kialakult, nagyon nehezen értelmezhető helyzetről, de sajnos az iskolák zárva tartása és az otthoni tanulás nem konkrétan kedvezett ennek a tervemnek. Hétfő óta egy személyben vagyok tanító néni, konyhás néni és takarító néni, még úgy is, hogy az én gyerekeim valamennyire azért be vannak vonva a házimunkába, de mégis. Az egész napos itthon levés rengeteg kosszal jár, három nő marha sokat pisil, mos kezet, használja a fürdőszobát, két kamasz szinte állandóan eszik, amivel szintén mosatlan, kupi és kosz jár. És ezeket a gyerekeket elfelejtették a szüleik. Senki nem viszi őket haza, még este hatkor sem. Így a műszak szünet nélkül tart.
Először azt gondoltam, biztos egy csomó időm lesz majd írni, talán végre nekiállok annak a könyvnek is, amit tervezek régóta, de aztán eltelt az első nap itthon, két gyerekkel. Aztán a második. Majd a harmadik. Nos, igen, eddig egy sort sem írtam még. Nincs benne gyakorlatom, sohasem dolgoztam otthonról, nincs meg a rutinom, hogyan kell vagy lehet egy olyan napirendet kialakítani, amibe a munka is belefér. Eddig nagyon egyszerű volt az élet: elmentem itthonról dolgozni, mentek a gyerekek is iskolába, tenni a maguk dolgát, aztán hazajöttünk és akkor már nem dolgoztam. Vagyis igen, de az másféle munka, laptopot például nem igényel. Időben és térben is jól el lehetett határolni a munkavégzést az otthoni tevékenységektől, most meg hirtelen összefolyt minden, mint a színek a festő palettáján. Ráadásul sosem dédelgettem tanítói álmokat, nem is hinném, hogy jó vagyok benne, most mégis kénytelen vagyok azt a szerepet is eljátszani valahogy. Azt gondolná az ember, hogy két tizenéves már eléggé önálló ahhoz, hogy egyedül csinálja a dolgát és ne kelljen őket felügyelni, de ez esetben az ember végtelenül naivnak találtatik és nagyobb csalódásnak néz elébe. Ugyanis nem. A kicsi azért nem, mert két véglet: vagy a lusta kamasz énjét veszi elő és közelharc árán csinálja csak meg, amit kell, vagy a tökéletességre törekvő, maximalista énjét, aki folyamatos iránymutatást, megerősítést, bátorítást és támogatást igényel. A nagy meg azért, mert miután hétfőn összetörtem az álmát arról, hogy végre megnyerte a jackpotot és egy végtelenített hétvége következik az életében, amikor délig alhat, aztán pizsamában dögölhet az ágyán egész nap – ha már plázázni nem mehet a barátnőjével – mindennek ellenáll, leginkább nekem és még fogat mosni is csak huszadik felszólításra indul el. Viszont egyik nap ő főzött, ami tényleg nagyon finomra sikerült, és amíg csinálta, nem is duzzogott egy percet sem. Aztán bezsebelte a dicséreteket és beriszálta kerek fenekét a szobájába, rám hagyva a romeltakarítás nemes feladatát.
Combos meló ezzel a kettővel zöld ágra vergődni napi 24 órában, tanulással, házimunkával, egy lakásban összezárva, felesleges energiák levezetését segítő tevékenységek nélkül. Mégis, mindezzel együtt, perverz módon, azt kell mondanom, hogy jól vagyok. Sokkal jobban, mint hittem. Mert elkezdtem a lehetőséget meglátni ebben a helyzetben ahelyett, hogy a félelmemre figyelnék. Még mielőtt rám legyintenél, mondván, könnyű neki, biztos mindene megvan és semmi miatt nem kell aggódnia, megosztanám veled, hogy pontosan milyen helyzet is az, amiben vagyok.
Hétfőn munkanélküli lettem, mivel az étterem, ahol dolgoztam és egész jól kerestem, bezárt. A foglalásokért és csoportos ajánlatok elkészítéséért felelős munkatársként főnökeim nem látták valószínűnek, hogy az előzetesen április 30-ig tervezett zárvatartás után lesz még munkám, így a munkaviszony megszüntetése tűnt a számomra legkedvezőbb döntésnek, mivel ezzel még némi pénzhez tudtam jutni. Két gyerekem van, egyszülős család vagyunk, lakásunk nincs, albérletben lakunk, amit természetesen minden hónapban ki kell fizetnem. Nekem egyedül, mivel nincs párom. Nagyjából egy hónapnyi anyagi tartalékom van, amiből mindenféle megszorítással talán még két hónapig is kihúzzuk, ha mondjuk az ékszereimet is pénzzé teszem. Az otthontanulás adta extra feladatok miatt akkor sem mernék elvállalni egy teljes munkaidős, távolról végezhető melót, ha történetesen utánam vágnák azt, de ebben a jelenlegi helyzetben erősen kétlem, hogy bárki venne fel új alkalmazottat. Két exférjem segít anyagilag, az első a gyerekeim édesapja, tehát ő gyerektartást fizet – egészen addig, amíg az ő vállalkozása is esetleg becsődöl a világméretű gazdasági visszaesés következtében. Második exférjem jófejségből támogat még minket, de mivel azóta neki is új családja van, gyanítom, ha nehezebb helyzetbe kerülne, a mi megsegítésünk lenne az első luxus, amiről lemondana. Teljesen érthető módon.
Most már, ismerve a tényeket, értékeljük újra a helyzetet. Kívülről nézve akár azt is mondhatnánk, hogy szar. De nagyon szar. (Csúnyább szót nem akarok használni, mégsem valami ócska bulvárnak írok :)) Kétségbe lehetne esni, kilátástalannak titulálni, pánikolni és fűhöz-fához kapkodni, hogy valamilyen gyors megoldást találjak. Ha a régi szerint működnék, ezt is tenném. De szerencsére már nem a régi szerint működöm és ez a legszembetűnőbben az ilyen embert próbáló helyzetekben derül ki. Két lehetőség áll bárki előtt, amikor egy ehhez hasonló szituációban találja magát: elkeseredni, dühöngeni vagy magunkat sajnálni, szidni és felelőssé tenni mindenkit és bárkit, amiért a helyzet létrejött, vagy ránézni arra, ami történt és meglátni benne az üzenetet, majd tudni, hogy mindig minden értünk van és ezt is meg fogjuk oldani. Pánik helyett nyugalom, félelem helyett bizalom, a hiányra figyelés helyett pedig felfedezni azokat a lehetőségeket, amiket a megváltozott helyzet hoz.
Az elmúlt durván két évtizedben, amióta felnőtt vagyok, jó pár alkalommal kellett már újraértelmeznem saját magam, újraépítenem az életemet, újragondolnom azokat az embereket, dolgokat és körülményeket, amik az addigi életem részesei voltak. Költöztem már ki Angliába 41 kilónyi személyes cuccal, lakhatás, értelmezhető mennyiségű anyagi tartalék és állás nélkül, azzal a feltett szándékkal, hogy ott fogok dolgozni és élni. Úgy lett, férjhez is mentem, családot is alapítottam. Aztán jöttem már haza Angliából egy kétéves gyerekkel, akinek csak brit papírjai voltak, mert kint született, munka, pénz és állás nélkül, válási szándékkal. Kezdtem már újra majdnem exférjjel, itthon, ahol ő volt a külföldi, albérletben, egy házasság romjaiból próbálva újraépíteni valami maradandót. Aztán maradtam már egyedül két gyerekkel, az egyik óvodás, a másik első osztályos, akkora jelzáloghitel-törlesztőrészlettel, ami az akkori fizetésem 80 százaléka volt, felhalmozott közüzemi tartozásokkal, egy 4 órás állással, vidéken élő anyukával, kocsi nélkül. Utoljára, nem is olyan rég, szintén két gyerekkel maradtam egyedül, immár lakás nélkül, albérletben, szintén részmunkaidős állásban, ráadásul egy akkora szerelem elmúlása után, amilyet csak keveset látott a világ és velem együtt mindenki azt gondolta az elején, ez örökké fog tartani, meg még néhány nappal tovább. Voltam már pultos, recepciós, adatrögzítő, pénzügyi asszisztens, szerkesztőségi asszisztens, irodavezető, a jóég tudja még micsoda, mert a megnevezésekre sem emlékszem már. Volt már olyan párom, aki a tenyerén hordozott és olyan is, aki mellett minden terhet én hurcoltam, mégis kevés voltam, meg olyan is, akinek kizárólag addig léteztem, amíg épp szexeltünk és volt már olyan is, aki mindent megadott volna azért, hogy az övé legyek, mégsem lettem. És mégis itt vagyok, még mindig, ugyanaz a valaki, aki mindig is voltam, bár állandóan formálódva, de lényegében mégis állandó, változatlan és mindent, de mindent túléltem és megoldottam eddig is. Azt is, ami ott és akkor nagyon fájt és elsőre mérhetetlen félelemmel töltött el. Mert, és ebben már biztos vagyok, nem azért vagyunk ezen a földön, hogy szenvedjünk, éhezzünk és az utcán nyomorogjunk. Erre persze mondhatod azt, hogy mégis sokan éheznek, szenvednek és az utcán nyomorognak. Igen. Mert sajnos ők még nem tudják, hogy nem erre születtünk és elhiszik, hogy de.
Figyelem, közhely következik: az életünk folyamatos változás. Az él túl, aki képes a változást befogadni, azzal együtt alakulni, meglátni a lehetőséget az új helyzetekben, igyekszik kihozni a legjobbat az átalakult körülményekből. Ezért arra gondoltam, játszhatnánk egyet. Ti és én. Bár tény, hogy sokkal kevesebb szabadidőnk van, mint elsőre gondoltuk, amikor kiderült, otthon kell maradni. De mégis, talán egy picivel többet tudunk magunkkal foglalkozni, magunkkal lenni most, hogy nem rohanunk ezerfelé. A játékot, amire gondoltam, úgy írnám körül, hogy minden napra egy tanács, egy feladat. Magamnak legalább annyira indítom ezt, mint nektek. Folyamatosan figyelnem kell magam, hogy azon legyen a fókuszom, amit szeretnék és ne azon, amit nem.
Az első napra az lenne a feladat, hogy lássuk meg, mire ad lehetőséget ez a mostani „kényszerpihenő”. Azért teszem idézőjelbe, mert akinek otthon kell segítenie az iskolás gyerekének tanulni, az nem éli meg pihenőként, erre mérget veszek. De mégis, egy csomó olyan dolgot elhozott, ami azért csak könnyebbség. Gondolok itt ilyesmire, hogy mivel nem kell beérni a suliba időben, lehet tovább aludni, együtt reggelizni és nem este hét óra lesz, mire mindenki hazaesik a melóból. Ha van időtök és kedvetek ilyesmihez, végtelenül boldoggá tenne, ha megírnátok, akár ide, akár fb-on kommentbe, hogy a ti életetekben mire nyílt most lehetőség ezzel az állandóan otthon levős, családdal szorosan, sok időt együtt töltős életformával. Lehet az apróság, de nagy horderejű, fontos dolog is. Holnap arról fogok nektek írni, hogy az én életemben mik ezek a dolgok és hozom a következő feladatot, tanácsot. Ha van kedvetek, kezdjünk el egy tudatosabb karantént, adjuk tovább az ötletet, csatlakozzanak minél többen. Isteni lenne, ha elindulna valami.
