Nyolc éve nem jártam itt, tizenhárom éve szűnt meg az otthonom lenni. Hatéves korom óta kinőhetetlen, elnyűhetetlen szerelem és most végre újra itt vagyok. London átölel, befogad és magába szív most is, mint mindig. Én pedig járom az utcáit, letörölhetetlen mosollyal az arcomon, érzésből találok oda valahova, ahol ezer éve nem jártam és még most is képtelen vagyok eldönteni, hogy melyik park a kedvencem. Bár erre talán már megvan a válasz: mindig az, amelyikben éppen vagyok. Imádom a szagát, a hangjait, a látványát, az energiáját: mindenét. Még számomra is érthetetlen ez a rajongás, amit iránta érzek, immár lassan negyven éve. Sokáig csak távolról, látatlanban szerettem, de aztán ideköltöztem, itt lettem anya, feleség és az ő méhében növekedett az az új ember, akivé váltam. London megszült, táplált és aztán elengedett. Fájó szívvel hagytam ott, de akkor annak volt itt az ideje.
Most pedig a visszatérésnek nem csak hozzá, hanem gyerekeim apjához, na persze nem olyan értelemben, de nyolc évvel a szétválásunk után most tudunk újra úgy együtt lenni, ahogy mindig is jó lett volna, függetlenül attól, hogy már nem közösen képzeljük el az életünket. Emmát hoztam át neki, aki hetekig marad apuval, én négy napig élvezem ezt a varázst, amit kedvenc városom minden egyes alkalommal ad nekem. Az exemnél lakom, együtt reggelizünk, beszélgetünk és röhögünk, mindennel ellát minket, ami csak kell, sőt, még azon is túl, én pedig főzök neki, mert azt mindig is imádta. Ha valaki ezt mondja nekem néhány éve, amikor még szinte vérbosszút esküdött ellenem, nagyon hülyének nézem. De ennek is eljött az ideje, ez is megérett az idő kíméletlenül haladó vonalán valahogy, hiába telt el nagyon sok év úgy, hogy teljesen kilátástalannak nézett ki bármi ehhez hasonló. Most itt vagyok, a harmónia teljes és időnként szembesülök azzal is, hogy valamikor miért is szerettem bele ebbe az emberbe: mert mindez megvan benne még mindig. Már mindketten máshol tartunk az életünkben is és magunkban is, de újra megtaláltuk egymáshoz a baráti utat és ennél értékesebb kevés dolog van, tekintve, hogy örökké össze vagyunk kötve két elképesztő kölyök formájában testet öltött pillanatragasztó képében. Ez az utazás nekem meghatározó, bár ha rajtam múlik, valószínűleg nem pont most jövök ide, de nem rajtam múlt. A gyerek egy éve nem látta az apját és ő azonnal megvette a jegyet, ahogy az Egyesült Királyság eltekintett a 14 nap karanténtól az országba belépés után. Hogy mi lesz, amikor visszamegyek, még nem lehet tudni. Naponta változhat a helyzet. De amit most itt kapok, minden karantént megér.
London pedig pont olyan, mint volt, csak jóval üresebb, de ez sem ilyen egyértelmű. A parkok például dugig vannak emberrel, de a palota előtti tér nagyjából kong az ürességtől. Elképesztő mennyiségű biciklis van az utakon, és a már eddig is hatalmas összevisszaság, ami a közlekedést jellemezte, most szinte felfoghatatlan káoszba csapott át. A sávok mintha teljesen poénból lennének csak felfestve, a jelzőlámpák színei maximum egyfajta javaslatként szolgálnak a gyalogosok részére, amit aztán azok totálisan ignorálnak is. A szombat esti hazavonatozás alatt kiderült, hogy a sok, hónapokig elzárva élni kénytelen fiatalt milyen brutálisan megviselte ez a helyzet, amikor közvetlenül mellettem egy csaj rókázott némi darabos sört a földre, a másik oldalamon pedig egy öt-hat kölyökből álló banda fiútagja volt olyan agresszív a saját haverjaival, hogy nem lehetett tudni, melyik pillanatban fog robbanni, de szinte vágni lehetett volna a feszültségét. Ilyesmi persze mindenhol előfordul szombat éjjel, ahol fiatalok vannak, bár ez alig 9 óra után volt. De én nem ezért jöttem.
Amiért jöttem, az nyilván elsősorban a gyerek leszállítása apukához. De azon túl újra találkozni londoni szerelmeimmel, sajnos csak az élettelen szerelmeket értem ezalatt, mivel az egyetlen itt élőt nem tudom csak úgy meglátogatni. De most nem róla akarok írni, sokan közületek úgyis jól tudják, hogy róla írok mostanában épp eleget. Szerelmeim közül a legnagyobb, szó szerint, és legrégebben meglévő Big Ben, sajnos nem tudta a legszebb arcát mutatni, mert épp felújítás alatt áll. Felállványozva, szépsége elrejtve. Fotózni sem volt szívem, tudom, hogy milyen büszke és utálná magát így látni: akárcsak egy nő a kozmetikusnál, hajában fejpánt, az arcán kék maszk, a lábszárán gyanta – azt sem fényképezné le jóérzésű ember. Albert Bridge, második legnagyobb szerelmem boldogan fogadott, vele csináltam is fotót, de mivel annyival magasabb nálam, együtt sajnos nem mutatunk sehogy, csak külön-külön. (Mivel határozottan tehetségtelen fotós vagyok, nem saját képet használtam, de őt láthatjuk a fenti fotón.) London-viszonylatban kifejezetten csélcsap vagyok, rengeteg kedvesem van itt. Például egész Camden, itt laktam három évig és így egészen különleges helyet foglal el a szívemben. A csatorna, aminek a partján növő szederbokrokról most is boldogan legeltem le néhány szem fekete, savanykás gyümölcsöt, a csatorna, ahol ezek az elképesztő úszó otthonok siklanak lassan a helyenként alig térdig érő vízen, aminek tetejét békalencse fedi. A camdeni piacot ugyan nem sorolnám a szerelmeim közé, de a pulzusom azért tőle is gyorsabban dobog, a piac, aminek környékén a mai napig megtalálhatók az igazi, 80-as éveket idéző, szegecses bőrdzsekis, színes hajú punkok. És itt vannak természetesen a parkok, amiket még sorrendbe rakni is alig tudnék, annyira imádom mindegyiket és amik mellett a mi „parkjaink” kábé úgy néznek ki, mint a bölcsis gyerek sárlevese az igazi gulyáshoz képest. Azt hinné az ember, hogy egy park az csak park, nincs benne semmi különleges, de ez nem igaz. Mindegyiknek megvan a maga egyedi bája, a saját karaktere, ha ember lenne, az egyikkel lassan, lágyan és finoman kéne szeretkezni, a másikkal pedig kapkodva, olyan igazi asztalravágósan. Meg persze Chelsea, amit pont úgy távolról imádok, mint azt, akinek otthont ad; csak nagyon óvatosan merek lépkedni az utcáin, nehogy megzavarjam, vagy tapintatlanul betolakodjak a magánszférájába és esetleg bosszúságot okozzak neki. Rajongva csodálom azt a bámulatos gazdagságillatot, amit áraszt magából, minden egyes frissen festett ajtajával, a tízéves lánykákkal, akiknek a szerelése az én háromhavi lakbérem ára és akik úgy szállnak ki a bézs bőrüléses, gyártósorról épp legurult hatalmas járgányokból, hogy tudod, életükben nem voltak még tömegközlekedési eszközön. Az emeletes buszok, amiket egytől egyig fekete vagy nagyon barna arcok vezetnek, a picike metrókocsik, a másnapos hányás külsejű angol reggeli, ami az egyik legelképesztőbb kombó, de őrülten imádom. A felhők, amik sehol máshol nem ilyen gyönyörűek, legalább három rétegben vannak jelen az égen és hol úgy bodrozódnak, mint a kisbárányok szőre, hol a szürke rengeteg árnyalatában, foszlányokban terülnek szét az égbolton.
London nekem örök és megunhatatlan. Icipicit irigylem a gyerekeimtől azt, hogy hazájuknak nevezhetik Angliát is, ami ezt a fantasztikus várost rejti, mert szerintem én sokkal jobban imádom, mint ők ketten együttvéve. És most itt meg sem említem másik mérhetetlen szerelmemet, az angol nyelvet, mert az külön két-három oldalt tenne ki, egymagában. Azt majd valamikor máskor.
