Január másodika van, szabadnapot vettem ki mára, mert nagyon sűrű volt az elmúlt másfél hónap, az előbb ment el a gyönyörű, fiatal szeretőm – az illatát rajtam hagyta – már megebédeltem, most kávézok és sütizek éppen. Mi kell még a boldogsághoz, kérdezhetnéd? Egy vérbeli bikának, aki számára a testi örömök prioritást élveznek, mi más mellé hiányozhat még a pipa a tökéletes naphoz? Elmondom: hogy megossza veletek a szilveszter éjszakája történetét. Szóval kezdem is, egészen az elejéről.
Nem terveztem semmi különöset, lazításra vágytam csak. Kisebbik lányomhoz meg szerettünk volna hívni egy barátot, hogy ő tudjon vele bulizni, de sajnos nem ért rá egyik sem – hiszek benne, hogy mindig minden a legjobban alakul és most, utólag már azt is tudom, miért nem alhatott itt egyik tízéves sem aznap. Mivel én december 31-én dolgoztam délután négyig, ezért Emma a Nagyijánál volt, mint minden olyan napon a téli szünetben, ami nekem nem szabadnap. Reggeltől kezdve itattak a kollégák, ebéd nem volt, így borzasztó éhesen indultam el Emmáért, hogy este együtt lehessünk – szerencsére Nagyinál akadt egy tányér maradék tészta, amivel kihúztam estig. Mikor hazaértünk, kicsit átjött a bátyám a kisfiával, aki alig tíz percnyire lakik tőlünk, kiültünk a konyhába teázni és beszélgetni, Emma legózott, a nővére pedig készülődött bulizni.
Akkor még ártatlan kis kamaszos csavargásnak gondoltam a dolgot – mekkorát tud tévedni néha az ember! Előtte való nap már lefutottuk a kis körünket egymással a szilveszteri bulit illetően: ők ketten a legjobb barátnőjével azt szerették volna, hogy hajnalig csatangolhassanak, mert meg akarták nézni valahol a tűzijátékot. A belvárosban. Ketten. Szilveszter éjjelén. 14 évesen. A barátnő szüleivel együtt határozottan megtiltottuk ezt, de mivel két igen nyughatatlan alkatú kamaszról van szó, mi pedig nem tartozunk a legszigorúbb szülők közé, azt megengedtük, hogy késő estig kóborolhassanak egy kicsit a belvárosban, azzal a kitétellel, hogy éjfélre haza kell érniük. Nagyon nehezen hoztam meg ezt a döntést: most tényleg féltettem. Féltettem a részeg állatoktól, a petárdázó, felelőtlen emberektől, a tömegtől, az abnormálisra fokozódott hangulattól, de én ugyanilyen nyughatatlan alkat vagyok és még mindig fel tudom idézni az érzést, amikor gyerekként állok az ablakban szilveszter este és olyan sóvárogva nézem az utcán trombitáló, üveget lóbáló, hangosan vihogó fiatalokat, mint kóbor kutya a sült kolbászt evő embert. Én is úgy éreztem, elképzelhetetlenül, felfoghatatlanul izgalmas csodákat rejt az éjszakai csavargás az utcán szilveszterkor, amiből ha valaki kimarad, akkor az nem is él igazából. Ráadásul még néhány év és nem mondhatom meg neki, mikor hova menjen, de azok a veszélyek, amiktől most féltem, négy év múlva pont ugyanazok lesznek. Így végül beleegyeztem, bár nem könnyű szívvel. A terv az volt, hogy barátnő nálunk alszik, így itthon bulizhatnak ők ketten kifulladásig, de éjfélkor már nem lehetnek az utcán. Volt némi nyafogás, de aztán beletörődtek. Kilátásba helyeztem egy hónap szobafogságot, ha nem jelennének meg éjfélkor a küszöbön, mint valami modern kori, miniszoknyás, ribanccsizmás, agyonmázolt Hamupipőkék. Megígérték. Legalábbis az enyém.
Szóval mi a bátyámmal a konyhában, a kicsik a gyerekszobában, a nagy az előszobatükör előtt illegeti magát, rak föl még egy kis szempillaspirált, mert még nem szakadtak le a rámázolt festék súlyától: teljes idill. “Csillagok között” letöltve, azt terveztem, hogy vacsora után leülünk Emmával megnézni, hátha már elég idős hozzá és neki is tetszik majdnem annyira, mint nekem. Jó hosszú film, nem is lesz már messze az éjfél, mire befejezzük, akkor koccintunk, búékot kívánunk, fogat mosunk és alszunk – addigra ugye már a nagyok is hazajöttek, így bemehetnek a szobájukba reggelig vihogni. Gondoltam én. A naiv. Fél kilenc körül a bátyámék hazamentek, én nekiálltam rendbe tenni a konyhát és főzni, Emma közben megfürdött és pizsibe bújt. Tíz órakor végre kiszedtem magamnak a frissen megfőtt lencsefőzelékből, ami különösen finomra sikeredett, most puy lencséből csináltam és az átlagnál sokkal elégedettebb voltam vele, ami lehet, hogy az éhenhalás-közeli állapotomnak is betudható.
Ekkor megcsörrent a telefonom, a nagyobbik lányom hívott. Felvettem. De nem az ő ismerős kis hangja szólt bele, hanem egy sosem hallott, felnőtt nőé és a test nélküli hang ezt mondta:
- Jó estét kívánok, XY vagyok az Országos Mentőszolgálattól, Ön Norman Olivia édesanyja?
Halványan megvan, ahogy magam mögé nyúlok és odahúzok egy széket, amire lassan leereszkedek. A gondolat, ami átfutott a fejemen az volt, hogy vajon azonosítani kell mennem a holttestét, vagy még él és bevitték a kórházba? Ennél tovább nem jutottam. Válaszoltam, hogy igen. Amit ezután mondott, az “életem legnagyobb megkönnyebbülése” címet nyerte meg, bár önmagában ez a hír nem egy örvendetes dolog, de amikor attól félsz, hogy a kölköd fejét letépte egy rosszkor felrobbant petárda, azt hallani, hogy “csak” a detoxba vitték, mert berúgott, mint egy disznó, mégiscsak megkönnyebbülés. Akkor is, ha a hülye kölköd még csak most múlt 14 éves. Igen, hálás leszel érte, mert azt kialussza, másnap legfeljebb még szar egy kicsit, de nyomtalanul elmúlik. Viszont a rosszkor robbant petárdát még soha senkinek nem sikerült kialudnia. Sem a nemi erőszakot, vagy egyéb veszélyeket, amik két csinos, fiatal lányt fenyegethetnek szilveszter estéjén. Ezek olyan tények, amik segítenek két lábbal a földön maradni, még olyankor is, amikor legszívesebben te tépnéd le a fejét, petárda segítsége nélkül.
A lencsefőzelék, ami aznap különösen finomra sikeredett, szomorúan vette tudomásul, hogy őt most nem fogják megenni, Emma pedig viszonylag gyorsan öltözött át utcai ruhába pizsamából, amikor kiderült, hogy ő most szépen vigyázni fog az alvó unokaöccsére, amíg anyu és a nagybátyja elmennek az Erzsébet Toxikológiára, hazahozni a részeg, ámde legalább ezen kívül teljesen sértetlen nővérét. Anyu – akire az vesse az első követ, akiben soha, semmilyen genya gondolat nem fogalmazódott még meg az olyan gyereke felé, aki miatt az élettartama már legalább húsz évvel megrövidült – nagyon bízott benne, hogy egy finom kis gyomormosás meggyőzi a pici lányát arról, hogy nem jó ötlet bebaszni, mint egy disznó. De sajnos annyira nem volt elázva. Igazság szerint, ez az egész dolog picit túl volt lihegve, de nyilván van egy hivatalos protokoll kiskorúak esetében, amihez a mentősnek ragaszkodnia kell és az is tény, hogy a barátnője sokkal szarabbul volt. De én, aki a húszas éveimben egy kisebb lakás árát simán elittam magam is és évekig dolgoztam az éjszakában pultosként, annyi részeget láttam, hogy csukott szemmel megállapítom bárkiről, épp hol tart. Olivia nem volt kiütve, teljesen képben volt, tudott beszélni és menni is, bár a 15 centis sarok nem bizonyult jó ötletnek ilyen állapotban. Picit tántorgott, na. Mint később kiderült, barátnő határozottan rosszabbul járt, ő infúziót is kapott, de az én méhemnek gyümölcse megúszta egy laza kis vérvétellel. Egy fiatal lány hívta ki rájuk a mentőket, amikor “megpihentek” egy lépcsőn a Blahán, a mínusz egy fokban, ahova barátnő színeset ásított maga alá. Másnap azt is megtudtam, hogy egy üveg ribizlis Royal vodka volt a bűntárs, aminek kábé az egynegyedétől bekómált ez a két kis pisis, teljesen érthető módon. A maradékot állítólag egy hajléktalannak adták, tehát valahol a Blaha környékén legalább egy utcán élő ember boldog évkezdéséről is gondoskodott ez a két jószívű kislány. Isten áldja őket érte.
A mocsok kölyök még a másnaposságot is megúszta, pedig az elmaradt gyomormosás után ez volt az utolsó reménysugár nekem. De nem jött be. Sokáig aludt és eléggé húzódozott másnap, amikor felszólítottam, hogy jöjjön ki, meg kell beszélnünk az előző estét. Megkapta a fejmosást és beláthatatlan időre előrehoztam hat órára a hazatérés időpontját, bármilyen programról. De istenigazából, mivel engem is ilyen nyughatatlan fából faragtak, csak én később kezdtem el vadulni, még csak meg sem lepett nagyon ez a történet. Olivia karakterébe tökéletesen belevág, hogy ilyen sztoriba keveredjen szilveszter éjjel. Az egészben a legeslegrosszabb, amit, ha lenne ellenségem, még annak sem kívánnék, tényleg az a pár másodperc volt az elhangzott Országos Mentőszolgálatos bemutatkozás és a mondandó lényege között; amíg ki nem derült, mi van vele és hova vitték a gyereket. Azalatt az idő alatt, azt is mondhatnánk, lepergett az életem előttem. Az a néhány szívverésnyi kétely abban, hogy valaha is viszontlátod még az elsőszülött gyerekedet, elmondhatatlan. Ezért idén a bevett válasz a “Na, hogy telt a szilvesztered?” kérdésre valószínűleg az lesz, hogy “Nem tudom, te mit csináltál, de a tied jobban, erre megesküszöm.”
