Elpárolgok

El vagyok tűnve, nem tudtam írni sem. Nem tudok adni magamból, nekem is alig van most valami. Csak nyomokban tartalmazom magamat, ami meg mégiscsak van, az egyáltalán nem az, amire vágyom: hogy lehetne akkor az, amire más vágyik? Tudom, hogy mi indította el és azt is tudom, hogy elkerülhetetlen volt. Az is, ami elindította ezt és az is, hogy pont most jött el ennek az ideje.

Több ezredszerre kell magamat darabokból összeraknom: olyan darabokból, amikről talán azt sem tudtam, hogy léteznek. Milliónyi apró, pici kis részlet, amik között alapos szortírozást kell végeznem. Mi az, ami beleillik a most alakuló képbe, mi az, ami jó lesz, de néhányszor el kell forgatni és mi az, amit úgy, ahogy van ki kell kukázni, mert már semmire sem jó. Egy rohadt, méretes, kaotikus puzzle az egész és nekem mindenféle támpont nélkül kell a vadonatúj képet kiraknom. Azt kívánom, bárcsak jönne valaki, aki kiveszi a kezemből a dobozt, a földre önti a tartalmát és magabiztos, szakavatott kézzel válogatja ki azokat a darabjaimat, amik kelleni fognak. Közben biztosan tudom, hogy ez az egész pont arról szól, hogy kizárólag én csinálhatom végig a folyamatot: pont az a lényeg, hogy csak azok a darabok maradjanak meg, amiket én választok ki.

Magányos meló ez. Hiába vannak körülöttem emberek; család, barátok, kedves ismerősök, ebben senki nem tud segíteni. Szánalmas, mennyire egyedül érzem magam. Így érezhetett Ádám az édenkertben, mielőtt társat adott volna mellé az Úr. Itt ez az egész, csodálatos világ, amiben mindenem megvan és ez a felfoghatatlan méretű munka, ami rám vár. Amitől az egész, csodálatos világ elkezd egy kicsit bűzleni. Kifakul, életlenebb lesz, a rothadás szaga lengi be és távolabb kerül, olyan távol, amit már nem biztos, hogy el tudok érni.

Bárcsak külön tudnám választani a testemet a lelkemtől. Akár csak rövid időre, már az is könnyebbség lenne. A testem mehetne a maga feje után, nem érdekelné semmi, csak a szükségletei kielégítése és béke lenne benne. A lelkem meg járhatna fenn a magaslatokban, ahonnan nem érzi a földi illatokat, hiszen nem jutnak el hozzá és nincs is neki mivel, mert az orrom ott maradt a testemen. Béke lehetne benne is és sürgetés nélkül rakhatná össze saját magát, nyugodtan és kényelmesen.

De nincs ilyen opció. Csak kívülről figyelem, ahogy lassan elpárolgok. Az az énem, akit eddig ismertem, akiről azt hittem, hogy én vagyok és megszülethessen a helyébe valaki más, akit még nem ismerek. Ijesztő. Az ismeretlen akkor is ijesztő, ha előrevisz, ha fejlődés. Mert az ismerős félelmeket és fájdalmakat tudjuk kezelni, megtanultunk velük együtt élni, tudjuk már, hogy melyiket kell cinikusan kinevetni, melyiket dühösen lenyomni és melyik az, amelyikkel szemben csak a közöny használ. Az új nem ilyen. Az csupa meglepetés.

Ezt nem lehet sürgetni. A türelmetlenség, ami kíséri a folyamatot, nap mint nap fojtogat, de talán épp ez a lényeg. Talán a türelmetlenségem is egy olyan rész, amit ki kell dobni. Talán nincs az sem, csak elhittem, mert egyszer valamikor, valakinek kellett és beválogatta a többi közé, amikből az ő utasításaira összeraktam magamat. Mélyet lélegzem és próbálok egyedül válogatni. Amíg a végére nem érek. Ti is várjátok ki, kérlek.