Eljött az ideje annak, hogy beszéljek egy kicsit a valóságról, illetve inkább annak a hiányáról. Mert abban a pillanatban, hogy elkezdem magamat rendszeresen figyelni és sikeresen fülön csípem a saját, belém kódolt érzelmi reakcióimat, elkerülhetetlenül felvetődik az a kérdés, hogy ha mindent a saját szűrőmön keresztül látok csak, akkor vajon mi lehet a valóság? Történik tehát valami, ami beindít bennem egy érzést, amit aztán a szokott módon próbálok magyarázni, gondolatokba foglalni a magam számára. De ha én ezt érzem valami kapcsán, egy másik ember pedig egészen mást és mindketten meg vagyunk győződve arról, hogy csakis nekünk lehet igazunk, akkor valójában mi is van??? Valahol kell lennie egy objektív valóságnak, de ki mondja meg, hogy az mi? Hiszen egy-egy történést mindenki csak a saját szemüvegén keresztül képes értelmezni, ilyen módon pedig azonnal hozzá is teszi saját magát. Mindannyian jártunk már úgy, hogy két különböző embertől hallottuk ugyanazt a történetet és nem győztünk csodálkozni, hogy mindketten teljesen máshogy mesélték el. Vannak nagyon megosztó dolgok és olyan személyek, illetve történések, akik/amik az emberek többségét egy oldalra állítják, de még ezeknek is akad ellenszurkolója, ha elenyésző is, de van. Emberek szavazták meg Donald Trumpot is és Norbi túlsúlyos nők elleni kampánya mellé is álltak oda teljes vállszélességgel, annak ellenére, hogy a leggyakoribb vélemény pont ellentétes volt ezekkel. Nézzük csak meg egy kicsit közelebbről.
Spoiler alert: objektív valóság nincs. Vannak persze tények, de abban a pillanatban, ahogy valaki értelmezi őket, máris az ő szubjektív valóságává válnak. Az ember azonnal ítélkezik, bármiről és mindenről. A kettősségben élő elme lebontja a világot jóra és rosszra. Pici gyerekkorunktól kezdve tanuljuk a szüleinktől, hogy mik kerülnek ebbe a két halmazba, amit aztán felnőtt korunkban vagy pontosan ugyanúgy viszünk tovább, vagy pont az ellenkezőjét igyekszünk megvalósítani. Ami egyébként pont ugyanabból az érzésből fakad, ezért tehát az eredménye is ugyanaz lesz, de ezt most hagyjuk még. Egyelőre annyit kell észrevennünk, hogy ahogyan én megítélek valamit, az csak az én valóságom. Ilyen egészen profán példákon keresztül lehet a legjobban meglátni ezt, mint hogy ha én imádom a spenótot, de a barátnőm utálja, akkor az most mit jelent? A spenót végül is finom vagy nem? Attól függ, ki ítéli meg, mint minden más is. Az egyetlen rohadt nagy különbség a spenót és az ember között az, hogy az utóbbi szarul érzi magát attól, ha valaki nem szereti. A spenótot meg hidegen hagyja. De ahogyan én sem leszek se jobb, se rosszabb, szebb vagy csúnyább, okosabb vagy butább attól, hogy valaki hogyan ítél meg, ugyanolyan étvágygerjesztő marad számomra egy tál spenót, amitől a barátnőmet kirázza a hideg. És ez mindenre igaz. A kisbaba, aki még nem tanulta meg a jó-rossz kettősségét, pont ugyanolyan szívesen veszi a szájába a banánt, mint például a kutyaszart, ha hagyjuk neki. Ő még nem tudja, hogy az büdös és undorító, tehát az ő szemében érdemes arra, hogy közelebbről megvizsgálja.
Maradva a kutyaszaros példánál, ha mondjuk a kutyád a hálószobádban a frissen vásárolt, pihe-puha szőnyeged mértani közepére teszi a kis ajándékcsomagját, akkor szentségelsz torkod szakadtából, de ha az utcára vagy a kertbe teszi ezt, ott rendben van. De mi van akkor, ha mondjuk véletlenül megette a kedvenc gyémántfülbevalódat a büdös eb és alig várod, hogy kijöjjön a másik végén a többszázezret érő ékszer? Így már rögtön nem fogod bánni, ha bent a lakásban rakja ki, nem az utcán kell a friss kutyaszart gyurmáznod, az összes járókelő derültsége közepette. Most akkor a kutyaszarnak hol a helye??? Otthon, vagy kint? Attól függ, ugye. De ha már valami „attól függ”, azt lehet-e egyáltalán objektív valóságnak hívni? Mert mi az az attól? Valaki, természetesen. Valakinek a döntése, érdeke, érzelmei, prioritása, értékrendje, vágya. Ez ellenkezik az objektivitás lényegével. Abban a pillanatban, hogy valamit én valamilyennek ítélek meg, de más esetleg máshogy, az már nem a valóság. Ami történik, még az; de az értelmezésem róla, már csak az én szubjektív valóságom.
Az pedig, hogy ki hogyan értelmezi a valóságot, a belé nevelt, rögzült generációs minta eredménye. Vannak emberek, akik annyit keresnek, hogy szinte el sem tudjuk képzelni, mégis mindig attól félnek, hogy nehogy majd egyszer szűkölködjenek. Pedig van félretett pénzük, befektetésük, a jóég tudja még mennyiféle biztosítékuk és mégis. Ez nem nagyzolás, vagy baromság. Ez színtiszta generációs félelem. Az az ember, aki havi kétmilliót tol haza és mégis Spar budget felvágotton él, őszintén attól fél, hogy nyomorogni fog. Minden relatív. Neki az kevésnek tűnik. És amire figyelünk, annak adunk energiát, tehát az fog megvalósulni, megteremtődni a mi energiánk által. Így a havi kétmilliót kereső barátunk folyamatosan azt fogja észrevenni az életében, ahogy fogy a pénze, ahogy nincsen neki elég arra, amire szeretné. De ha az a Spar pénztáros, aki beblokkolja neki a legolcsóbb felvágottat, megkapná az ő egyhavi fizetését, az élet császárának érezné magát. Átmenetileg. Mert neki is pont azért nincs több, mivel nem enged meg többet magának. Így valójában ők ketten pont ugyanolyannak érzik a saját anyagi helyzetüket, csak az egyikük százötvenezret keres havonta, a másik meg kétmilliót. Na ezt hívjuk szubjektív valóságnak. És ez az, aminek köze nincs a valósághoz.
