Jolán és Béla – 4. rész: Befejezés(ek)

Két lehetséges befejezés: válaszd ki a neked jobban tetszőt 😉

Szilánkok:

Jolán először ösztönösen lehajolt és elkezdte összeszedegetni a leejtett és összetört salátástál darabjait, de egy fél perc után felegyenesedett és teljes erejéből a falhoz vágta egyik kezével a legnagyobbat. Érezte, ahogy egy addig ismeretlen erejű érzés kezdi őt átjárni. Az évtizedek óta elfojtott és az utóbbi néhány hét alatt megélt indulatok, ösztönök most olyan elementáris düh formájában kezdtek a felszínre törni, hogy Jolán nem tudott hirtelen velük mit kezdeni. Csak azt érezte, hogy mindjárt felrobban. Mikor Béla zuhanyzás után kijött a konyhába, azt látta, hogy az ő mindig józan, mindig gyakorlatias és viszonylag nyugodt felesége könnyektől szétázott arccal, magából kikelve üvölt rá.

-Te szemét disznó! Te rohadt, szemét, hazudós, mocsok disznó! – Béla úgy nézett rá, mint aki nem hisz a szemének, aztán észrevette az asszony mellett a pulton a világító képernyőjű telefonját és hirtelen mindent megértett. Mindent, kivéve Jolán reakcióját. Az ő felesége egy ilyen helyzetben legfeljebb hidegen azt mondaná, hogy mindent tud és magyarázatot követelne. Végighallgatná és valószínűleg fegyelmezetten közölné, hogy másnap beadja a válópert, ma pedig Béla szíveskedjék a nappaliban aludni a kanapén. Esetleg utasítaná, hogy szedje össze a holmiját és egy időre költözzön át valamelyik barátjához, mert át kell gondolnia a továbbiakat. Hiszen Béla még ott volt leragadva, hogy az ő felesége logikus, viszonylag nyugodt, összeszedett reakciókat ad az őt ért hatásokra. Ezt az új Jolánt ő még egyáltalán nem ismerte, így az első percben még védekezni is elfelejtett, sőt ki sem kérte magának – az egyébként teljesen jogos – vádakat, annyira ledöbbent az asszony viselkedésén. Tátott szájjal hallgatta az eltorzult arccal üvöltő nőt, akinek a dühtől a kezei is önálló életet éltek és maguktól ökölbe szorultak a már összeszedett üvegcserepek körül, így hamarosan vörös erecskék színezték a vadul gesztikuláló alkart és fröcskölték össze a konyha fehérre festett falát, ahogy Jolán, egyre jobban belemelegedve, immár nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel szidta a férjét. Béla egy pillanatra kiürült aggyal figyelte a vértől maszatos kezű asszony nyakán lüktető eret és úgy érezte, egy harmadrangú horrorfilm forgatásába csöppent valami fatális véletlen következtében. Aztán nagy nehezen összeszedte magát és odament a feleségéhez, óvatosan megfogta a kezét, kivette belőle az üvegcserepeket és az asztalra tette őket. Jolán azonban nem akart lenyugodni, még a férje hihetetlen önfegyelemmel megtartott higgadtsága sem tudott rá hatni. A nő végre teljesen kieresztette a szellemet a palackból és láthatólag perverz módon lubickolt benne. Élvezte a belőle előtörő, elementáris erejű haragot. A férfi megpróbálta lecsillapítani, először megkísérelte magához ölelni, de Jolán olyan durván lökte el magától, hogy majdnem elesett, egyenesen bele a földön terpeszkedő üvegszilánk-tócsába. Inkább távol tartotta hát magát tőle és halkan, nyugodt hangon elkezdett reagálni a vádakra. Gondolta, hátha megbeszélik és esetleg tovább tudnak lépni. Vagy valami. De Jolán szemei megijesztették, szitkozódása pedig csak nem akart alábbhagyni.

Béla lázasan kutatott az agyában valamilyen hatékony megoldás után. Mit lehet tenni egy hisztérikusan őrjöngő nővel, akivel 24 éve él együtt, de eddig még sosem viselkedett így? Aztán eszébe jutott. Pofon. Egy jól irányzott pofon kell a hisztire, a filmekben és könyvekben is mindig csodát tesz. Ez az! Egészen belelkesedett a gondolattól, szó szerint szinte két legyet üthet egy csapásra, kicsit ő is kiadja a dühét és az asszony is végre visszatér a normális állapotába. Gondolta. Szegény, naiv Béla.

Előrelépett, hátralendítette a kezét és visszakézből lekevert a nőnek egy meglehetősen nagy pofont. Abban a pillanatban, ahogy a keze találkozott az asszony arcával, már tudta, hogy hiba volt. Sokkal erősebbre sikeredett, mint ahogy szánta, és hirtelen, a másodperc törtrésze alatt rettenetes előérzete lett. Hogy valami olyat indított el ezzel, amit nem fog tudni kordában tartani, hogy kinyitotta Pandora szelencéjét és megpecsételődött a sorsa. Néha vannak az embernek ilyen ösztönös belepillantásai a jövőbe, amiket utólag meg sem lehet magyarázni.

Jolán azonnal abbahagyta az üvöltözést. Kővé dermedt és szembenézett a férjével. Néhány másodpercig állt így, Béla már-már kezdte azt hinni, hogy mégiscsak jó ötlet volt a pofon, hiszen elvonult a vihar. De aztán Jolán megperdült és lehajolt, felkapta az egyik legnagyobb üvegdarabot, a széttört salátástál háromszög alakú, hegyes részét és Bélának rontott vele, kinyújtott karral a feje fölé emelve, mint egy harcos amazon, aki éppen az ellenségére támad. Béla elkapta az asszony vértől lucskos karját és próbálta távol tartani őt magától, de Jolán olyan erővel rontott neki, hogy a lendülettől elvesztette az egyensúlyát és hanyatt esett. A nő pillanatok alatt reagált, és egyenesen a rövid időre védekezni képtelen, kiszolgáltatott férfi torkába döfte az üvegdarab hegyes végét. A vér spriccelni kezdett és Béla szemében megjelent a halálfélelem. Próbálta rászorítani a kezét a sebre, de az asszony áthelyezte a testsúlyát, egyik térdével lefogva a férje kezét. Pánik öntötte el a férfit, a fájdalma iszonyatos volt, levegőt nem kapott már, kétségbeesetten küszködött, hogy valahogyan megtöltse oxigénnel a tüdejét, de a légcsöve szétroncsolódott. Lassan a tudata elkezdett ködössé válni, már nem ellenkezett, nem próbálta befogni a sebet; feladta. A nő ekkor váratlanul lenyugodott, lassan arrébb ment, hogy kikerülje a spriccelő vért és odahajolt a haldokló férje arcához. Egy dal sorai jutottak eszébe.

-A szerelemnek múlnia kell, s ha múlik, akkor fájnia kell – suttogta Béla fülébe, majd ráemelte a pillantását a férjére és 90 fokkal elfordította az üvegdarabot a sebben. Levette a konyharuhát az asztalról, letörölte magáról a vért, aztán végignézte, ahogy a férfi szemében lassan kihúnyt a fény.

Merlot:

Jolán ledermedt. Lassan letette a telefont a konyhaasztalra, összetakarította a széttört salátástálat, letörölte a falról és felmosta a földről a szétfröccsent joghurtos öntetet, aztán leült az egyik konyhaszékre. És várt. A hűtlen férjét várta, hogy kijöjjön a fürdőszobából. Béla meglehetősen ráérősen zuhanyozott, lévén tökéletesen tudatlan a konyhában éppen zajló drámával kapcsolatban. Jolánnak volt ideje rendezni az érzéseit és feltenni magának azt a rendkívül adekvát kérdést, hogy ugyan miért is van annyira kiakadva? Mintha eddig egy fátyolon keresztül látta volna az elmúlt hetek történéseit és ez a telefonüzenet hirtelen fellebbentette volna ezt a fátylat: végre tökéletesen látta a színeket, a kis darabkák a helyükre illeszkedtek, hiánytalanul összeállt az egész kép. A saját hűtlensége okozta teljes szórakozottság, sőt, totális közöny, amivel Bélát kezelte az utóbbi néhány hétben, most nyilvánvalóvá vált számára, ahogy egyszerre hajlandó volt ránézni. Most, immár a fátyol nélkül, tisztán látva rájött, hogy nemhogy jelei voltak Béla félrelépésének, hanem éppen csak hogy óriásplakátra nem myomtatta és ragasztotta tele vele a konyhát. Mint ahogyan a sajátjának is valószínűleg pont ugyanúgy, amit pedig a férje nem volt képes értelmezni, ugyanabból az okból, amiből ő is. Mindketten a saját házasságon kívüli életükkel és viszonyukkal voltak csakis elfoglalva, annyira, hogy egyáltalán nem dekódolták a jeleket a másikon, mivel fel sem tűntek nekik.

Jolán felállt a székről, töltött magának egy pohár bort. Hirtelen végtelen szomorúság lett úrrá rajta. Annyi éve éltek már együtt, olyan sok mindenen mentek keresztül, olyan közel voltak valaha egymáshoz, olyan sokszor nyújtottak a másiknak vigaszt, bátorítást, segítséget; az összetartozás érzését, hogy mindennél fájdalmasabbnak élte meg a gondolatot, hogy ennek búcsút kell inteniük. Visszagondolt az esküvőjük napjára, amikor még előttük állt az egész közös életük, újraélte a saját izgatottságát a házassággal kapcsolatban. Jolán tisztában volt vele, hogy Béla sosem volt belé őrülten szerelmes, mindig is tudta, hogy kettejük közül ő az, aki hevesebb érzelmeket táplál a másik felé, és mivel kicsit szégyellte ezt, igyekezett elrejteni az érzései nagy részét. Fiatalként kifejezetten rajongott az álmodozó, érdekes, művészlelkű férfiért. A házasság hosszú és kihívásokkal teli évei alatt ez a rajongás határozottan alábbhagyott, mert Béla nem volt különösebben hatékony tagja a családnak. Jolán mindig úgy érezte és helyesen, hogy a közös terheket sokkal inkább ő cipeli, mint a férje, de azon az estén, a pohár Merlot-val a kezében, a frissen felmosott konyhában rájött, hogy valójában mélyen szereti a férfit. Mikor Béla kijött a fürdőszobából, fogalma sem volt, hogy a felesége már lejátszott fejben egy válást, elsiratta, megszenvedte, elvetette az ötletet és egészen más megoldást választott. Igen, Jolán úgy döntött, ad maguknak még egy esélyt. Fogta Béla telefonját és kitörölte belőle az üzenetet.

A férfi kellemesen felfrissülve és igen éhesen került elő a fürdőszobából. Jolán addigra összedobott a vacsorához egy másik salátát, megterített, töltött Bélának is egy pohár bort és gyertyát gyújtott. Ahogy Béla meglátta a feleségét és a megterített asztalt, azonnal megérezte a megváltozott hangulatot, de nem tudta hova tenni. Férfi lévén, nem agyalta túl a dolgot, egyszerűen örömmel fogadta a tényt, hogy Jolánnak most sokkal jobb kedve van, mint amikor hazaérkezett a munkából és hálás volt a már kitöltött pohár borért is. Leültek egymással szemben, koccintottak és ahogy a gyertyafényben meglátta a felesége pillantását, felfedezett benne valamit, amit már nagyon régen nem látott. Először azt sem tudta, mi az, de elkezdett kutatni az emlékeiben és csupa jó érzést talált ott, ahol ez a tekintet is lakott. Akkor rájött. Szerelem. Ez az egészen új és izgalmas, továbbfejlesztett Jolán szedett neki, ahogy mindig is szokott és mégis teljesen máshogy, még a mozdulatai is megváltoztak. Furcsa módon könnyed, felszabadult és mégis kicsit megilletődött beszélgetést folytattak evés közben, kicsit úgy, mintha csak randevún lennének. Béla kapkodta a fejét. Nem értette, mi történt, csak annyit tudott, hogy nagyon régen érezte magát ilyen kellemesen otthon. Aztán az asszony felállt a székéről, odament az ülő férfi elé, akivel így nagyjából egyforma magasak voltak, két keze közé vette az arcát és hüvelykujjával lágyan végigsimította az ajkát. Béla emlékezett erre a mozdulatra még a házasságuk előttről: mindig nagyon szerette. Most döbbent rá, milyen régen leszokott róla az asszony. Akkor Jolán mélyen belenézett a férje szemébe és lassan letérdelt előtte. Béla azt hitte, álmodik. Jolán sosem csinált ilyet eddig. Rádöbbent, hogy fogalma sincs arról, vajon milyen érzés lehet a felesége szájában lenni és elképesztően izgatónak találta a gondolatot, hogy pillanatokon belül meg fogja tudni. Megtudta. Azon az éjszakán többször is.

A másnap reggel egymás karjában találta őket; hosszú évek óta nem aludtak már így, egész éjjel összefonódva a kényelmetlenség ellenére is. Általában az ágy két végén tértek nyugovóra és már rég leszoktak arról, hogy reggel, még álom és ébrenlét között lebegve máris köszöntsék egymást, mint valamikor a mézesheteikben. De most így történt. Ez az új, saját testét bátran használó, érzéki és szenvedélyes asszony, aki szemmel láthatóan szerelmes belé, tökéletesen lenyűgözte Bélát, annyira, hogy csak amikor elindult a könyvtárba aznap reggel, akkor döbbent rá, hogy egészen a tegnap esti zuhanyzás óta eszébe sem jutott Adrienn. Jolán pedig miután szinte dorombolva ébredt fel, olyan érzéseket fedezett fel magában Béla felé, amik sosem voltak jelen kettőjük között, amiket eddig csak a pocakos Erikkel kapcsolatban élt meg és végtelen hálát érzett a sors felé, ami most lehetővé tette számára, hogy a megszokott illatú, kedves arcú és okos, érzékeny férjével is megtapasztalhatta őket. Tudta, hogy Béla azért ment félre, mert ez hiányzott neki és miután már nem kellett házon kívül keresnie, biztos volt benne, hogy nem is fogja. „Akkor most új fejezet indul” – gondolta Jolán és gyorsan Béla után szaladt, aki szórakozottságában az asztalon hagyta aznapi ebédjét. A lépcső alján kapta csak el, kezébe nyomta a dobozt és lágyan végigsimította hüvelykujjával az ajkát, mielőtt megcsókolta volna. „De azért vannak dolgok, amik sohasem változnak”