Amikor először hallottam erről, az én imádott Pets-emtől kölcsönzött cím alatt futó sorozatról, szinte azonnal eldöntöttem, hogy ez az, amit én nem fogok megnézni. Nem azért, mintha nem érdekelne a téma, amit feldolgoz, sőt, épp az ellenkezője. Azért nem akartam megnézni, mert tudtam, hogy ha azonosulok egy csomó meleggel, akik a 80-as, 90-es évek AIDS-krízisét élik meg egy olyan világban, ahol egyértelműen szitokszónak számít még a „homoszexuális”, abból nem jövök ki túl jól, vagy nagyon könnyen. Márpedig elkerülhetetlen volt, hogy azonosuljak velük. Aztán meggondoltam magam és mégis megnéztem. Minden önfegyelmemet latba vetve két estére sikerült elosztanom az ötrészes minisorozatot. Hogy miért rezgek én, határozottan heteroszexuális nőként ennyire rá az LMBTQ-közösségre, arról megvan a saját elméletem, de azt majd egy másik írásban fejtem ki. Ehhez a mostanihoz elég annyi is, hogy rárezgek. Ez van.
Váratlan, fantasztikus és alig hihető, hogy pont egy ilyen sorozat mondjon ki olyan igazságot, amitől az ember lélegzete is eláll egy pillanatra. Az AIDS annak a szégyennek a megtestesülése, amit a melegek hurcolnak magukkal sokszor egy életen át. Talán – én rendületlenül bízom benne – a világ, ha nagyon-nagyon lassan és apró lépésekkel is, de mégiscsak a szeretet és az elfogadás felé halad, talán ezért is van, hogy napjainkban már nem tombol olyan veszélyesen, de a nyolcvanas-kilencvenes években a meleg közösség gyakorlatilag, az általános vélekedés szerint, a mocsokkal volt egyenértékű. Szinte halálra ítélve érezhette magát, aki vállaltan homoszexuális volt. Családok tagadták ki őket, barátok szakították meg velük a kapcsolatot, az állásukat veszítették el tökéletesen kiváló munkaerők, a XIX. század Amerikájának déli államaiban élő rabszolgának járó bánásmód és előítéletek jellemezték a nagy többség hozzáállását ahhoz, aki bármennyire is kilógott a sorból szexuális érdeklődés tekintetében.
Ebben felnőve, ezt magába szívva az a kis emberkezdemény, ha egyszer csak felfedezte magán az arra utaló jeleket, hogy közéjük tartozik, a mérhetetlen szégyent és félelmet élhette át; félelmet attól, hogy ki ne derüljön a titok és attól is, hogy vajon milyen élet vár rá, ha sosem derül ki. Hogy vajon az-e a jobb, ha hazugságra van ítélve egy emberöltőn keresztül, vagy ha kitaszítottként próbál valahogy szerető közeget találni mégis. A szégyen pedig, ahogyan magára tekintett, a saját maga ítélete önmaga felé, hogy a szerelem, amire vágyik, a világ szerint valamiféle undorító, beteges, megvetendő ocsmányság, az LMBTQ-közösség közös tudatalattijában gyökeret eresztve, olyan húsevő növénnyé nőtte ki magát, ami létrehozta azt a betegséget, amivel megbüntetheti magát mindenki, aki nem áll ellen taszító vágyainak. Gyakorlatilag megteremtették maguknak azt a kórt, amivel halálos csapást mérnek saját magukra, hiszen ilyesmit nem lehet megélni csak úgy, büntetlenül. Azt tanulták, az ilyesminek ellen kell állni, aki pedig nem teszi, az a pokol tüzén ég majd el. Hát elégették magukat a pokol tüzén még az életük utolsó részében.
Nehezen találom a szavakat, amikor arról próbálok nyomdafestéket is tűrő módon beszélni, milyennek tartom azt a gondolkodást, ami képes nemi orientációja alapján az egyik ember alá sorolni egy másik embert. Ami ki meri jelenteni, hogy valaki beteges, vagy elítélendő azért, mert nem olyan vonzalmak szerint működik, ahogyan azt ŐK (a tévedhetetlenek) jónak látják. Ami Istennél is feljebbvalónak érzi az egyik csoportot, mert veszi a bátorságot ahhoz, hogy ítéletet mondjon valaki más fölött amiatt, hogy az a benne élő szerelmet más módon tudja megélni. De a szerelem szerelem. Ennél igazabb mondat talán még nem született ezen a világon. Aki egy másik embernek a saját szájíze szerint megélt szerelmében bármi mást lát, mint szerelmet, az pontosan az egésznek a lényegét nem képes megragadni. Azt, ami miatt mindent elsöprő és csodálatos az egész, ami miatt akkor is érdemes megélni, ha az ajtón túl egy kopár kórterem vár, meg visszataszító, bordó foltokkal tarkított testek, cigarettafüstként szétfoszló életerő és a biztos halál. Aki képes megtagadni mástól azt, hogy a maga módján élhesse meg, tiszta szívvel, szégyenérzet és félelem nélkül a legeslegelképesztőbb érzést a világon, az maga sem tudja, miről is szól az egész. Azért nem adja meg a jogot a másiknak, mert fogalma sincs a lényegéről. Az elfogadásról.
A történet pedig magával ragadó, a karakterek élnek, az üzenet meg úgy odavág, mint túlfeszített idegű anyuka az este tízkor visítozó gyerekének. Persze hozza a sztereotípiákat is és alaposan az érzelmeinkre játszik, de a mondanivaló örökérvényű és a szívemből szól. A heterók világa közömbös, felszínes, elutasító és érzéketlen, elfojtásokkal teli és kirekesztő, a melegek és társaságuk azonban csupa szív és érzelem, életigenlés, bátorság és befogadás, a szó legnemesebb értelmében. A film kendőzetlen, nem finomkodik, nem takarózik és nem kér elnézést, de még épp a határon belül marad. A női főszereplő által megélt és áramoltatott feltétel nélküli szeretetet megfigyelve pedig mindenki nyugodtan megkérdezheti saját magától, hogy vajon mi a fenét is tudok én az elfogadásról. Az érzékletesség megmarad azon a határon belül, hogy tényleg csak az érzékletességről szóljon és nem magamutogató módon, csak úgy a semmiért. A hangulat sűrű, az érzelmek lüktetnek, a baráti kör, ez a parányi, saját kis univerzumát létrehozó, bár ugyanebben a naprendszerben létező, de mégis azon messze kívül eső, kerek, egész egység pedig olyan egységélményt él és mutat nekünk, ami példaértékű lehetne. Ha képes lenne mindenki pont ezt látni benne és nem ragadna le az egymáshoz simuló, meztelen férfitestek sokak számára oly zavarbaejtő látványánál.
A társadalom pedig, ami kitaszítja, lenézi és ellehetetleníti akár a vallásra hivatkozva is azokat az embereket, akiket pont az általuk olyannyira csodált Isten teremtette épp ilyennek, természetesen hatalmas túlerőben van, és mint tudjuk, az azóta eltelt harmincvalahány év alatt is csak milliméterekkel került közelebb az emberihez a másság elfogadása tekintetében. De hát örüljenek neki, hogy már nem az 1800-as évek Angliájában vagyunk, amikor még felakasztották őket ezért, nem igaz? Na ugye. Mondhatjuk azt is, hogy ez az egyik legszomorúbb társadalmi probléma, de a társadalomnak ehhez csak annyiban van köze, amennyiben a társadalmat tökéletlen, félelemben élő emberek alkotják, akik emberemlékezet óta folyamatosan keresnek olyan csoportokat, bármilyen szempontok alapján, akiket adott időszakban büntetlenül lehet gyűlölni, hogy a saját nyomorult kis egójukkal azonosulva, minden mocskot, ami bennük van, ráboríthassanak arra, akit épp kiszemeltek erre a célra. Erről nem a társadalom tehet, hanem az egyén, akinek szabad választása van abban, hogy melyik irányba indul. Befelé, egy lámpással a kezében és szeretettel a szívében, vagy kifelé, kapával-kaszával és habzó szájjal.
Ha egyetlen szikrányi előítélet van benned, ne nézd meg. De, mégis. Nézd meg és ítélkezz. Ítélkezz nyugodtan, kapcsold ki a felénél, fordulj el. Aztán kérdezd meg magad, vajon megragadtad-e a lényegét. Mindig lesznek mások. Olyan mások, akiket lenézhetünk, akiktől undorodhatunk, akiket magunk alá sorolhatunk a saját, képzeletbeli „ember” létránkon. Nem, származás, vallás, bőrszín, bármi alapján. Mindegyik elképesztő. De a szerelem megélése alapján? A szerelemén? Egyetlen dolog van ezen a világon, ami ugyanúgy mindenkié, amihez semmi nem kell, csak a létezés: ez pedig a szeretet és annak egyik válfaja, a szerelem. Hogy lehetne elvenni a napfényt valakitől, mert az neki nem jár? A napfény is mindig utat fog találni és a szerelem is. És életre hívja az utolsó, eldugott, kicsike magkezdeményt is, mert ez a természete. Az ellen pedig semmit sem tehetsz.
