Piroson át

Araszolok a dugóban. Egész napos, lassan szemerkélő eső, nyálkás aszfalt. Fásult arcok a mellettem kúszó járművek ablakában. A lassú fokozatra állított ablaktörlő monoton hangja, rádió szinte teljesen lehalkítva, épp a hírek mennek. Na végre, legalább ezen a kereszteződésen túljutok a mostani zöld alatt, már olyan érzés, mintha évek óta állnék itt. Elindulok, szinte belemegyek az előttem lévő seggébe, csak haladjak már valamit. A sárgán kezdek el átcsurogni, de már rég pirosra váltott a lámpa, mire átjutok. Csippan a telefonom, gyorsan rápillantok. A következő másodpercben majdnem megáll a szívem: tompa puffanás, ütközés. Lebénulok. Mire nagyjából újratölt az agyam, eltelik pár perc. Addigra emberek tömege áll körülöttem, hirtelen már nem fásultak az arcok, az sem zavar senkit, hogy csöpög az eső. Egy biciklis fekszik a földön a kocsim előtt egy méterrel kábé, az orrából szivárog a vér. Alvajáróként szállok ki az autóból és indulok meg a biciklis felé, az emberek megnyílnak előttem.

Valahonnan előkerül egy szemüveges, bőrdzsekis fickó, aki „engedjenek, orvos vagyok” felkiáltással közelít. Másvalaki telefonon a mentőket hívja, közben egy nő sárga pokrócot terít a vállamra és megkérdezi, hogy érzem magam. Nem tudok válaszolni neki, csak bólintok.

– Meghalt? – ennyi jön csak ki a számon, a kérdést az orvos felé intézem, de ő most nem figyel rám.

– Mondja doktor úr, meghalt? – ismétlem meg néhány másodperccel később, a hisztéria jeleit vélem felfedezni a hangomban, ami úgy szól, mintha nem is az enyém lenne. A sárga pokrócos nő közben észrevétlenül átölelt, melegen, biztonságot nyújtóan húz oda termetes keblére. Az orvos végre felnéz, rám emeli véreres szemeit, az arca hitetlenséget tükröz.

– Nem. Fel fog épülni, ne aggódjon. De elvesztette az eszméletét. Látta valaki maguk közül, hogy mi történt? Mindenki látta persze, és mindenki máshogy meséli el. Aztán megérkeznek a rendőrök, kikérdeznek engem is és a tanukat is és tudom, hogy végem. Piroson mentem át és közben telefonoztam. Ezt csúnyán meg fogom szívni. Mi az isten lehet olyan fontos, hogy vezetés közben kelljen elintézni? Egy kereszteződésben, piroson át? Hm? – kérdezi az egyik rendőr és az jut eszembe, hogy tényleg. Vajon mi lehetett az? Nem tudtam meg,
milyen üzenet érkezett a telefonomra, hiába az terelte el a figyelmemet. Erről eszembe jut az is, hogy fogalmam sincs, hol a telefonom. Elkezdem keresni. Először bent az autóban, aztán már kint is, a végén pedig még olyan helyeken is, ahova semmiképpen nem kerülhetett. Meg akarom kérdezni a sárga pokrócos nőt, de ő közben már eltűnt, csak a pokrócot hagyta itt a vállamon. Halványan dereng, hogy valami olyasmit mondott, nyugodtan tartsam meg. Az egész élmény olyan, mintha egy üvegburán keresztül érkeznének hozzám a mondatok, történések.

A rendőrségi vizsgálat után taxiba ülök és elmegyek a kórházba, ahol a biciklist ápolják. Nem engednek be hozzá, de kapok némi felvilágosítást. Nem történt vele semmi komoly, néhány zúzódás, meg sebek a homlokán, de hamar rendbe fog jönni, már magához tért. Egyáltalán nem haragszik rám, tudja, hogy ő volt a ludas. Állítólag. Én persze tudom, hogy én voltam, de az az én titkom. Éjszaka érek haza és mivel a telefonomat elvesztettem, nem szóltam, hogy későn jövök. A férjem kész idegroncs, mire hullafáradtan beesek az ajtón. A szemei vörösek és ki vannak sírva. Egészen elképedek, nem is gondoltam, hogy ennyire aggódik értem. Furcsán szótlan és megvárja, amíg én kezdek el beszélni. Ahogy lassan kibontakozik a történet, egyre tűnnek el a ráncok a homlokáról és mire befejezem, úgy néz ki, mintha megkönnyebbült volna. Amikor bevallom, hogy a telefonomat elvesztettem, az utolsó ránc is kisimul rajta. Valamilyen üzenetet küldött nekem, azt mondja, valószínűleg az lehetett az a csipogás, ami elvonta a figyelmemet, de amikor rákérdezek, mit írt benne, azt mondja, nem érdekes. Majd elmeséli holnap, amikor már kipihentem magam. Aztán pizsamát húzok, fogat mosok és bekucorodom a férjem vállára és végre biztonságban, lassan elalszom.

 

 

Végre eldöntöttem. Ma megteszem. Nem vagyok már boldog ebben a házasságban, nem akarok tovább benne maradni. Ő viszont, istenem, olyan más! Csupa fiatalság és függetlenség és tűz és spontaneitás. Ez kell nekem, nem a régi, megszokott. Ettől én is fiatal leszek és színes és izgalmas. Ezer éve nem éreztem így magam. Neki persze még nem mondtam, mi a tervem, de olyan boldogok vagyunk együtt, biztosan nagyon fog örülni, hogy végre nem kell már titkolóznunk.

Azért választottam a mai napot, mert az asszony munka után még edzésre is megy és csak azután jön, ilyenkor mindig későn szokott hazaérni. Kicsit korábban lelépek bentről, neki nem is szólok arról, hogy miért. Szerencsére nem szokott faggatni, ezt is úgy imádom benne, hogy meghagyja a személyes teremet. Nem kell neki mindenről tudnia, ezt szokta is mondani. Olyan más. Gyorsan összepakolom a legszükségesebbeket és megyek hozzá, szinte repít a szívem. Indulás előtt még küldök a feleségemnek egy sms-t, hogy mégis, értse
már, miért találja a ruhásszekrényt majdnem üresen. Egy picit azért elszorul a szívem, nem rossz ember ő. Csak már olyan egyhangú, olyan kiszámítható, olyan túlságosan ismerős. Nekem ennél több kell.

Lassan haladok kifelé a városból, még tart a munka utáni csúcs utolsó rohama. Az egyik pirosnál küldök még egy üzenetet az asszonynak,
csak egy figyelmeztetés, nehogy elfelejtsen valami fontosat. Aztán végre megérkezem a lakásához, ahol azokat a csodálatos órákat töltöttük az elmúlt fél évben. Már az ajtaja látványától a farkamba száll a vér, alig várom, hogy újra érezhessem az illatát. Becsöngetek. Nagyon sokára nyit ajtót, még csak éppen hogy hazaérhetett, mert a dolgozós kosztümje van rajta. Megállok az ajtóban a bőröndömmel, arcomon széles mosollyal és várom, hogy boldogan a nyakamba ugorjon. És várom. Az arcán átvonuló enyhe irritáció nem tetszik. Aztán megkérdezi, mégis mi ez? Elmondom neki, hogy elhagytam az asszonyt és jövök ide hozzá. De ő nem akarja. Rám förmed, hogy mégis, hogy képzeltem, hogy egymagam döntök ebben és még csak meg sem kérdezem róla. Azt mondom, meglepetésnek szántam, mert biztos voltam benne, hogy akarja.

-Hát akkor tévedtél, barátom – mondja. Egyáltalán nem akarok együtt élni senkivel. Ide te nem költözöl, az biztos. Én nem azért élek egyedül, mert nem jut más és azért sem, mert arra várok, hogy valaki elhagyja a feleségét miattam. Én nem te vagyok. Én irányítom a saját sorsomat. Azért élek egyedül, mert így akarok élni. Ezért aztán te ide biztosan nem költözöl. Szívesen járok össze veled dugni hetente párszor, de együtt élni??? Az egészen más. Menj szépen haza és kérj bocsánatot a feleségedtől.

Leforrázva érzem magam és hirtelen összecsavarodnak a beleim, érzem, muszáj vécére mennem. Hihetetlenül megalázó, ahogy összefosom annak a nőnek a vécéjét, aki épp kitette a szűrömet. Legszívesebben sírnék, de nem merek, mert félek, nem tudnám abbahagyni. Ilyeneket a feleségem sosem mondana nekem. Sem másnak. Persze, ő nem is kerülne ilyen helyzetbe. Gyorsan előkapom a telefonom, hogy megnézzem, mit válaszolt, de semmi. Egyáltalán semmi válasz, pedig megkapta. Furcsa. Most gyorsan hazamegyek, visszateszem a ruhákat és megpróbálom majd elhitetni vele, hogy csak egy rossz vicc volt az egész. Persze, az nem lesz könnyű. A feleségem nem hülye. De hátha hisz, mert hinni akar. Végül is, így működnek a nők.

 

 

Az esti kutyasétáltatás közben a lassan szemerkélő esőben arra az egészen különleges, új gyümölcsteára gondolok, amit a nővérem hozott nekem a névnapomra. Alig várom, hogy végre elvégezze a kutya a dolgát és hazamenjünk a földszinti lakásba, ami sajnos elég zajos, hiszen egy főútra néz, de mégis, igazi otthon és készíthessek a teából egy jó nagy bögrére valót. Egészen átfagytam, bár nincs igazán hideg, de olyan nyirkos, csontig hatoló hűvös, kellemetlen az idő. Maszat végre készen van, elindul hazafelé: ő is utálja az esőt, soha egy perccel többet nem akar kint tölteni ilyen időben, mint amennyit nagyon muszáj. Aztán mégis visszafordulok az ajtóból, hirtelen az út felől egy tompa puffanást, csikorgó fékeket és ütközés hangját hallom. Odafordulok és látom, hogy az emberek elindulnak egy világosszürke kisautó felé, ami előtt egy biciklis fekszik a földön. Te jó ég, egy baleset! Gyorsan beviszem a lakásba a kutyát és felmarkolok egy sárga pokrócot, hátha be kell takarni valakit vele. Olvastam valahol, hogy a sokkos állapotú emberek fáznak és jót tesz nekik, ha próbáljuk melegen tartani őket. Odamegyek én is, szerencsére semmi gusztustalan nincs ott, csak egy kis vér csordogál az elütött biciklis orrából. Megkönnyebbülök: bár nagyon szeretnék segíteni, de eléggé undorodós vagyok. Nem sok hasznomat vennék, ha levágott végtagok feküdnének az úton. Egy kicsit zilált külsejű, negyvenes nő száll ki a világosszürke autóból, az arcszíne konkrétan zöldes és pont úgy néz ki, mintha kísértetet látna. Fájdalom mar a szívembe, legszívesebben az ölembe ültetném és ringatnám, mint egy gyereket. Látszik rajta, hogy retteg. Igaza van, nyilván én is félnék, ha a helyében lennék, ki tudja, mi lesz a biciklissel. Odamegyek a nőhöz és a vállára terítem a pokrócot, úgy ítélem meg, neki van a legnagyobb szüksége rá. Közben már jön is egy férfi, aki orvosnak vallja magát, valaki meg már hívja is a mentőket. A nő mellettem reszket, mint a nyárfalevél. Átölelem és odahúzom magamhoz: érzem, hogy megnyugtatja a testi közelség egy kicsit. Megkérdezi az orvostól, hogy meghalt-e a biciklis. Szerencsére azt a választ kapjuk, hogy nem és valószínűleg nem is lett semmi komoly baja. A nő kezéből kicsúszik a telefonja, a sárba esik a lábához. Le akarok hajolni érte, mert látszik rajta, hogy észre sem vette, de ahhoz el kéne engednem a vállát és azt most nem akarom. Arrébb rugdosom csak a járda felé, kicsit kijjebb a sárból, hogy majd később felveszem és odaadom neki. Aztán felpörögnek az események, megérkezik a mentő, elviszik a biciklist, jönnek a rendőrök, kihallgatják a nőt, aki még mindig reszket és a tanúkat. Természetesen akkor már nem ölelgetem, hiszen semmi közöm nincs hozzá. Miközben kihallgatják, felveszem a telefonját a földről. Háttal áll nekem, nem látja, mit csinálok, de szerintem ha látna, sem fogná fel.

Ahogy felveszem, csipog egyet és látom, hogy két olvasatlan üzenete van, a második ebben a percben érkezett, az első nagyjából fél órája. Nem tudom, mi bújik belém, még soha életemben nem néztem bele senki más telefonjába, de most egyszer csak azon kapom magam, hogy már nyitom is meg az üzeneteket. Az első így szól: „Drágám, ne haragudj rám, de végre döntöttem. Elmegyek. Egy ideje viszonyom van valakivel, akibe nagyon beleszerettem. Te is mindig azt szoktad mondani, hogy az ember ne hazudjon magának, hát többet én sem teszem. Ma összepakolok és átköltözöm hozzá. A maradék cuccomért majd eljövök hétvégén. Szia” A második így: „Ja, és kérlek menj el holnap a tisztítóba az öltönyömért, ahogy ígérted, mert jövő héten szükségem lesz rá a díszvacsorán. Nálad van a cetli. Majd átugrom érte. Köszönöm.” Azt a büdös, mocskos redves édesanyját ennek a kis gerinctelen pöcsnek, aki a világra hozta és ilyen szar alakot nevelt belőle! Ismeretlenül is olyan dühös vagyok rá, hogy legszívesebben megrugdosnám. Megnézem a nőt, hogy nem fordult-e felém, de szerencsére még mindig a rendőrökkel beszélget. Feltűnés nélkül zsebre csúsztatom a telefont és lassan hazasétálok vele. Ezt ma nem fogja megtudni. Nincs még erre is szüksége egy baleset után. Otthon kikapcsolom a telefont és bedobom a szemétledobóba, ahol hangosan kong, ahogy a kuka aljára esik.

 

    1. Edit (tudod, a másik "Neil-fanatikus" a klubból) 2020.04.18.
      • kiskolibri 2020.04.19.
    2. Edit 2020.04.19.
      • kiskolibri 2020.04.19.
    3. Edit 2020.04.19.
    4. Edit 2020.04.19.
      • kiskolibri 2020.04.20.
        • Edit 2020.04.20.
    5. Edit 2020.04.20.
      • kiskolibri 2020.04.20.

    Add Your Comment