Mennyire sikerült a hálát átélned? Őrültségnek hangzott, hogy ugyan mi a fenéért kéne hálásnak lenned, amikor otthon vagy bezárva a négy fal közé, elvesztetted a munkádat, nem tudsz semmivel sem haladni, mert tanulnod kell a gyerekkel, fogalmad sincs, miből fogod kifizetni a számláidat a jövő hónapban, nem tudod, hogy az idős szüleid vajon túlélik-e a járványt és minél többet látsz-hallasz-olvasol utána ennek a nyavalyás vírusnak, annál inkább elkeseredsz és szorongsz? Ebben a helyzetben ugyan mi a bánatos szarért kéne hálásnak lenned? És hogy is lehetne egyáltalán? Amikor semmi mást nem látsz, csak a gondot, az elvesztett biztonságot és a félelmetes jövőt?
Sajnos nem kapok visszajelzést tőletek, így nem tudom, próbáljátok-e csak nem megy, vagy el sem jut senki odáig, hogy egyáltalán elkezdjen ezzel foglalkozni, mert inkább megnézi a negyvenhatodik koronavírusról szóló videót, elolvassa a hatszázadik cikket, amitől olyan rettegés tör rá, hogy már magán is észlelni kezdi a tüneteket, de az idős szüleit gondolatban már el is temette. Aztán csodálkozik, hogy egyre szarabbul érzi magát. Nem tudom, melyik az igazság, így csak magamból tudok kiindulni. Amikor régebben szarul voltam, nem mindig akartam belőle kijönni. Élveztem. Az ember sokszor szeret szenvedni, mert olyankor lehet magunkat sajnálni, a sajnálat érzését pedig nagyon sokan azonosítjuk a szeretettel. Beszéljünk egy kicsit most erről a kettőről.
Ha alaposan megfigyeljük, felfedezzük azt, hogy a szeretet szó hallatán megjelenik valamilyen rossz érzés is. Ez lehet a hiány vagy önsajnálat azért, mert úgy gondoljuk, nekünk nincs benne részünk, a félelem, hogy valami nincs velünk rendjén, mert mi vagyunk képtelenek érezni, vagy mint például az én esetemben is, egyfajta fájdalom. Meg persze lehet még bármi más is, a lényeg az, hogy a szeretet, ami a legtisztább energia és a legcsodálatosabb dolog a világon, nem jóérzést kelt bennünk, ha rágondolunk, hanem rosszat. Ez nonszensz. Azért van így, mert generációsan hozzuk azokat a félelmeket, fájdalmakat, hiányokat, amik a fejünkben hozzákapcsolódnak. Az én családomban például összetévesztjük a szeretetet a sajnálattal. Én ezzel már tisztában vagyok és tudom figyelni, állandóan újra és újra felfedezni és fülön csípni magam, de ettől még nem szűnik meg így lenni, csak már rálátok. Így el tudtam jutni oda, hogy amikor rossz érzésem van a szeretet kapcsán, már tudom, hogy most nem a valóságot látom, hanem a félelmeimet így azzal is tisztában vagyok, hogy a szeretettel semmi gond nincs. De tisztázzunk valamit: a sajnálat nem szeretet. A szeretet nem sajnál, nem fél, nem hiányzik, nem lehet nem érezni, mert abból vagyunk. A szeretet nem vár el, nem akar megfeleltetni, de megfelelni sem, nem ijesztő és nem tud elfogyni. A szeretet csak szeret. Pont ennyit tud. Ebbe beletartozik a teljes, feltétel nélküli elfogadása is, mindennek és mindenkinek, úgy, ahogy van. Az elfogadás nem azonosulást jelent és nem felmentést. Egyszerűen annyit, hogy semmit nem akar megváltoztatni.
Megszoktuk, hogy mindig mindent úgy szeretnénk megmagyarázni, hogy attól jobb embernek érezzük magunkat, mert valami miatt azt hisszük, nem vagyunk jók olyannak, amilyenek vagyunk. Ezért, amikor rosszul érezzük magunkat egy embertársunk szerencsétlensége kapcsán, azt mondjuk, hogy sajnáljuk őt, mert azt gondoljuk, így jók leszünk. Pedig a sajnálattól nem leszünk jók. Ez egy negatív energia, ami egyben kőkemény ítéletet hordoz, mert akit sajnálunk, azt valahol szerencsétlennek vagy képtelennek is tartjuk, hiszen máskülönben nem lenne olyan helyzetben, hogy sajnálni kelljen. Ebben már ott van egy kimondatlan ítélet, hogy ugyan miért nem teszel már valamit, te szerencsétlen? Hogy kerülhettél ilyen helyzetbe, nem láttad előre, hogy hozhattál ilyen rossz döntést, miért nem biztosítottad be magad jobban, hogy lehettél ilyen meggondolatlan, felelőtlen, hirtelen, vagy épp ellenkezőleg, mitől vagy ilyen teszetosza, gyenge, határozatlan, miért nem vagy képes lépni, tenni valamit, másfelé indulni? Miért maradtál benne a langyos fosban, hát neked soha nem telik be a pohár? Teljesen mindegy, hogy szól a mondat második része. A lényeg az, hogy akit sajnálunk, azzal nem cserélnénk, tudat alatt magunkat fölé helyezzük, hiszen mi nem vagyunk ilyen szerencsétlenek. Bármennyire is szeretnénk magunkat meggyőzni, hogy mi ettől csak empatikus, érző emberek vagyunk, nem. A sajnálat nem a szeretet.
Ha szeretjük a rosszul járt embert, akkor elfogadjuk, hogy ő ezt most így tudja és ezt csinálja, vagy ez történt vele. Ítélet nélkül fogadjuk el. A sajnálatban pedig bizony ítélet van, ha nem látjuk, akkor is. Amikor rosszul érezzük magunkat valaki kellemetlen helyzete miatt, valójában nem őt sajnáljuk, hanem egyszerűen bekapcsol bennünk a félelem az ő szerencsétlensége kapcsán. Azonosulunk a problémájával és átérezzük azt, hogy milyen rohadtul nem szeretnénk úgy járni, mint ő. Esetleg érezhetjük még felelősnek magunkat a nehézségei miatt, vagy érezhetjük azt is, hogy a mi feladatunk lenne neki segíteni a megoldásban, de mi nem tudunk vagy nem akarunk és ezért dühösek vagyunk rá, hogy hogyan kerülhetett ilyen szar helyzetbe, amiben nekünk ilyen mocsokul kell éreznünk magunkat attól, hogy szerintünk van egy elvárás, aminek nem akarunk megfelelni. A lényeg, hogy sohasem a másikat sajnáljuk, hanem rólunk szól a történet. A középpontjában mi vagyunk, mint ahogyan az a sajnálat is csak a mi érzésünk. Sohasem attól érezzük rosszul magunkat, amitől hisszük, hanem csak az a történés indít be bennünk egy rossz érzést, amire nem vagyunk tudatosak, így rávetítjük az ismerősünk nyomorúságos helyzetére ezt az érzést.
A sajnálat szükségtelen. Kezdjük el észrevenni, milyen gyakran érezzük azt. Sokan imádják az állatokat és úgy gondolják, csak törődnek velük, ha szerencsétlen megkínzott, utcára dobott kutyák meg macskák képeit nézegetik és azon dühöngenek, hogy lehetnek ilyen gonoszok az emberek, vagy sajnálják azt az ártatlan élőlényt, akivel így bántak. Én is nagyon szeretem az állatokat, egyetértek azzal, hogy kínozni őket az egyik legocsmányabb dolog és ha rajtam múlna, egészen biztosan komoly következményei lennének annak, ha valaki bántja őket. De azzal, ha nézegetem a fotóikat, semmit nem segítek nekik, én viszont olyan lelkiállapotba kerülök, amiben rosszul érzem magam. Ezeket észre kell venni. Az ember ne akarja magát rosszul érezni, az nem normális.
Pont ugyanez van a mostani helyzettel kapcsolatban is. Valóban be vagyunk zárva otthonra, tényleg félelmetes, hogy vajon hova fajul még ez a dolog és megbetegszünk-e vagy sem, hogyan fog helyreállni majd a gazdaság és lesznek-e szeretteink, akiket elveszítünk a járvány miatt. De amíg ezeken a félelmeken tartjuk a figyelmünket, addig rosszul érezzük magunkat. Az idő pedig mindenképpen telik, de szerintem nekünk arról kéne gondoskodnunk, hogy élvezni tudjuk az életünket. Tegyünk meg mindent, amit csak tudunk, hogy minél jobban tudjunk kijönni ebből az egészből, maradjunk otthon, ne fertőzzünk meg másokat, de egész nap ezzel foglalkozni őrültség. Törődjünk inkább azzal, amiben jól érezzük magunkat. Szakadjunk ki az önsajnálat és a szorongás bűvköréből. Ez ugyanis az egyetlen, amit tényleg tudunk kontrollálni, hogy mi mivel vagyunk hajlandóak foglalkozni. Az összes többire nincs ráhatásunk.
