A Kishercegnő egy hatalmas bolygón élt, ami tele volt mindenféle nyomorúságos népekkel. Egyáltalán nem érezte itt jól magát, szomorú és magányos volt, mert csupa olyan lény vette körül, akik maguk is szomorúak és magányosak voltak, de fogalmuk sem volt erről. Csak a Kishercegnő látta ezt. De mit tehetett volna? A gólya ide dobta le őt és neki nem állt rendelkezésére egyetlen űrutazásra alkalmas eszköz sem, így nem volt választása: itt kellett leélnie az életét. A Kishercegnő semmi másra nem vágyott, mint szeretni és szeretve lenni, így egészen pici korától kezdve próbált találni valakit, aki társa lehetne, de eredménytelenül. Ezen az elbaszott bolygón csak olyan lények éltek, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogyan kell ezt csinálni. A Kishercegnőt kinevették, kigúnyolták, szánakoztak rajta, a végén pedig egész egyszerűen bolondnak nyilvánították. Innentől kezdve kicsit könnyebb lett az élete, mert legalább észrevétlen lett a többiek számára. Egy bolondról már nem kellett tudomást venni.
Sok szánalmas és sikertelen próbálkozás után, hogy találjon valakit, akit szerethet, egyszer csak találkozott a rókával. Még sosem látott ilyen gyönyörű állatot, azonnal szeretettel fordult felé, mert el sem tudta képzelni, hogy ami ilyen szép kívülről, ne legyen szeretetre méltó. A róka gyanakvással fogadta. Először nem hagyta magát megsimogatni, még szóba se nagyon állt vele. De a Kishercegnő nem adta fel könnyen. Minden nap vitt neki finom falatokat, dicsérte a bundáját, a szépségét, a tehetségét, hallgatta a többi állatról szóló történeteit, mert azzal, ahogy felé fordult a nyelvét is megértette; és figyelt. A róka lassan kezdte őt megszokni, idővel egyre közelebb engedte magához, néha már úgy tűnt, ő is várja ezeket a találkozásokat.
A Kishercegnő szívében pedig egyik nap elkezdett ébredezni valami, amit már nagyon régen halottnak hitt: a remény. Ez a picike mag először csak hajszálvékony gyökereket eresztett, amikről nem is lehetett még tudni, vajon meg fognak-e kapaszkodni a félig már kővé vált szív falában, de azok némi erőlködés után találtak néhány repedést, ahová gyorsan befúrták magukat és igen, innentől már nem volt megállás. A gyökerek nőttek, erősödtek, majd a magocska kicsírázott és amikor már elég nagy lett, megrepesztette a szívet beborító követ. A kődarabok hangos koppanással hullottak le és a szív újra életre kelt. A róka erről persze semmit sem tudott, mégiscsak egy állat volt, nem is értette volna, ha tud róla, akkor sem.
De azt látta, hogy a Kishercegnő elkezdett máshogy nézni rá. A pillantása simogatta a dús, selymes szőrét és olyan melegséggel fúródott bele az ő gyönyörű szemébe, hogy néha, egy-egy pillanatra ő is megérezte a hőjét a saját szíve helyén álló kő belsejében. Ilyenkor a róka azon kapta magát, arra vágyik, bárcsak minél több jutna neki ebből a melegből, de ahhoz közelebb kellett volna engednie magához a Kishercegnőt, ez pedig félelmetes volt. Nem mintha tudta volna őt bántani, hiszen a róka éles fogaival akkor is meg tudta volna védeni magát, ha esetleg nem tud elszaladni a Kishercegnőtől, ami, lássuk be, igencsak valószínűtlen, hiszen a rókák nagyon fürge állatok. De a szívében tátongó, sötét és egészen mély félelem nem volt reális, így a róka továbbra is távol tartotta magát a Kishercegnőtől, hiába vágyta a belőle áradó meleget.
Aztán egyik nap a Kishercegnőt sírva találta. Ki tudja, miért sírt éppen aznap? Volt neki elég sírnivalója ebben a szomorú és idegen világban, ahol olyan régóta nem talált senkit, aki hagyta volna szeretni magát. A róka ekkor meglátta, milyen sérülékeny és kevéssé ijesztő, bár szeretetet nem tudott érezni iránta, de a félelme egy pillanatra alábbhagyott. Odasomfordált a közelébe és leült mellé. A Kishercegnő abbahagyta a sírást és csodálkozva nézett a rókára, aki meglátta szemében a vágyat, hogy hozzáérjen a gyönyörű, selymes bundájához. Először persze el akart szaladni, de aztán mégis ott maradt. A Kishercegnő lassan, félve nyújtotta ki apró, fehér kezét és először lágyan, mint egy tollpihe ért csak hozzá a csodás színű, pompázatos bundához. A róka nem mozdult, fejét kissé feltartva hagyta, hogy a kicsi, puha kéz beletúrjon a szőrébe. Attól a naptól kezdve a róka rendszeresen eljött meglátogatni a Kishercegnőt és mindig hagyta neki, hogy egy kicsit simogassa. Sosem maradt sokáig és nem lehetett mindenhol megsimogatni, de legalább már hozzá lehetett érni.
Így teltek a hetek. Az őszből lassan tél lett, a róka egyre vastagabb bundát növesztett. Aztán egyszer a Kishercegnő annyira belefeledkezett a simogatásba, hogy véletlenül hozzáért a róka hasához. Azelőtt ilyen sosem történt, ezt a részét mindig féltve őrizte a róka, de most véletlenül pont úgy ült, hogy elérhető volt. A róka gondolkodás nélkül odakapott; hegyes fogai mély sebet ejtettek a sima, fehér bőrön, a vércseppek lassan szivárogtak elő, majd folytak le a földre, vörös patakocskákat hagyva maguk után. A Kishercegnő szemében könnycseppek jelentek meg. A kezét nem rántotta el, csak némán, bénultan nézte a kibuggyanó vért. A róka felpattant és messzire szaladt, vissza sem nézett. A Kishercegnő addig bámult utána, amíg lassan be nem sötétedett körülötte. Aznap éjjel álomba sírta magát.
A róka ezután sokáig nem jött el, de amikor újra meglátogatta, úgy ült le mellé, hogy éppen csak az ujja hegyével tudott hozzáérni. A Kishercegnő nem mert közelebb menni: tudta már, milyen törékeny a róka hite benne. A saját nyelvén elnézést kért tőle, és próbálta elmagyarázni, hogy semmi rosszat nem akart, de a róka nem értette, hiszen nem beszélte azt a nyelvet. A Kishercegnő szívében a növény, ami a magocskából nőtt, elkezdte hullatni elsárgult leveleit. Ahogy teltek a napok, lassan megkopaszodott a szár, a kis bimbók megbarnultak és leestek: már sosem lett belőlük virág. A róka néha eljött még, de már nem adta át magát a simogatásnak, többet nem érezte már a meleget, csak attól félt, hogy újra a hasához érnek és akkor menekülnie kell majd. Mivel csak egy állat volt, nem tudta volna megmondani, miért volt ez olyan félelmetes: réges-régen, ezer generációval azelőtt épült bele a félelem a génjeibe és ő nem tudott rajta változtatni.
Ahogy haldoklott a növény a Kishercegnő szívében, úgy öltött testet egy gondolat a fejében. A gondolatot pedig tett követte. Egyik nap a ruhája ujjába rejtett egy kicsi körömollót és észrevétlenül levágott néhány szálat a róka csodaszép szőréből: ezt elvitte egy varázslónak, aki az erdőben lakott és a szőrért cserébe ígért neki egy varázsgömböt. A gömböt ezután mindig magánál tartotta, amikor a rókát várta. Nem tudta, mire képes a gömb, azt sem tudta, mire fogja használni, de mégis megnyugtató volt a tudat, hogy ott van vele. Aznap, amikor az utolsó szár is teljesen kiszáradt a szívében kisarjadt növényen, a róka úgy ült le mellette, hogy már ne érhesse el az ujja hegyével sem. Ekkor a Kishercegnő éktelen haragra gerjedt. Felpattant és mielőtt még a róka elszaladhatott volna, hozzávágta a varázsgömböt. Az pedig, ahelyett, hogy a földön összetört volna, összezsugorította a rókát és köré fonódott, majd lassan a Kishercegnő lábához gurult. A róka nem értette, mi történt. A Kishercegnő lehajolt és felvette a gömböt, ami akkora volt, mint egy alma; egy üvegfalú gömb, benne egy csodás rókával, aki menekülni próbál, hiszen nem látja az üvegfalat és nem érti, mi lett vele. Ekkor a Kishercegnő elindult a hosszú útra a világ pereme felé. Amikor napokkal később odaért, megállt a peremen és lenézett az alatta tátongó, végtelen, fekete űrbe. A szívét újra beborító kő abban a pillanatban forrt össze, amikor a gömböt belehajította az ismeretlen sötétségbe. Aztán hátat fordított a peremnek és beledőlt ő is a semmibe.
